Egy történelmi trauma fájó epizódja

Kevés olyan sötét lapja van Magyarország történetének, mint az első világháború elvesztését követő időszak, amikor sorra kellett leszámolnunk illúzióinkkal, melynek legfájóbb pontja Magyarország addig elképzelhetetlen mértékű területi megcsonkítása lett a trianoni békediktátum révén. Ennek is különösen tragikus fejleménye volt a román megszállás, ami nemcsak a mai csonka-Magyarországig terjeszkedett, de a Tiszántúl, a Duna-Tisza köze, Budapest, sőt még a Dunántúl egy része is elszenvedte, hála Istennek nem végérvényesen. Erről szól Perczel Olivér: Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon 1918–1920 című könyve.

A kötet már a történet nulladik fázisáról is szól, arról, amikor 1916. augusztus 27-én Románia – korábban már a Hármas Szövetségből óvatosan kihátrálva és semlegességet hirdetve, majd az 1916-ban Bukarestben az antanttal kötött titkos szerződés értelmében – egykori szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát megtámadta. Már ez a mozzanat is – a fenti előzményeken túlmenően – hemzsegett a csalárdságtól: a román koronatanács ugyan 1916. augusztus 27-én délután határozott a hadüzenetről, de a bécsi román nagykövet a dokumentumot már egy héttel korábban (!) magánál tartotta, hogy a legutolsó pillanatban, a döntés napjának estéjén 9 órakor átadja azt a Monarchia képviselőjének. Mondhatni ugyanebben a pillanatban a román bakancsok már át is lépték a történelmi Magyarország határát, s mivel váratlanul támadtak, vajmi kevés ellenállásba ütköztek. A magyarok – mintegy 206 ezer ember – fejvesztve, de ingóságaikat menteni próbálva menekültek nyugati irányba. A rideg számadat azonban ugyanennyi személyes tragédiát takar: sokan az útszéleken, hetekig táborozva voltak kénytelenek összezsúfolódni, a hűvösebb idő beálltával pedig közülük számosan elveszítették beteg hozzátartozóikat vagy gyermekeiket, akiket az út szélén voltak kénytelen eltemetni.

Egy csíkszentmihályi halotti anyakönyvi kivonat még ennél is extrémebb helyzetről számolt be: egy 71 éves asszonyt bánatában ütött meg a guta a román betöréskor, míg a marosilyei hasonló dokumentum egy harmincnapos csecsemő neve mellé írta azt, hogy „A menekülés áldozata. A menekülő szülők útközben a vonatról adták le halva. Máréfalváról menekültek el.” Azoknak az elkeseredéséről pedig, akik otthon mertek maradni, a kötet egy találó mondatot idéz egy ismeretlen brassói polgár naplójából: „Mi, magyarok, lefüggönyözött ablakok mögött sírunk.” A megszállók rövid idő alatt cselekedtek, és már egy héten belül birtokba vették a magyar középületeket, ami pedig még ennél is kegyetlenebb, a „kémgyanús” magyar embereket a második számú parancs értelmében a háborús helyzetre hivatkozva legyilkolhatták, és sajnálatos módon számos alkalommal éltek is ezzel. A kötet szerint az ártatlanul kivégzettek száma egészen bizonyosan több százra volt tehető. Ám a hadiszerencse ekkor még megfordult, és az osztrák-magyar erők a német szövetségesekkel karöltve visszaverték a román támadást, méghozzá olyan sikeresen, hogy Mackensen tábornagy csapatai 1916 Mikulás napján már Bukarestbe is bevonultak, s a román kormány Moldovába menekült.

A Jaffa kiadó kötete szisztematikusan és kronologikusan számba veszi a románok első világháború utáni előrenyomulását Magyarországon, ami a legmaradandóbb – mai napig tartó – következménnyel Erdélyben és a Partiumban járt. Itt a nagyhatalmak által is elismert demarkációs vonal elérése után az adott vidékeket hadműveleti területté nyilvánították, szükségállapotot hirdettek, elkobozták a civil lakosságtól a fegyvereket, éjszakai kijárási tilalmat, utazási korlátozásokat és sajtócenzúrát vezettek be. A megszállásnak pontos forgatókönyve alakult ki, ami minden városban ugyanúgy zajlott le: a polgármester fogadta a megszálló román katonatisztet és kérte a rend és a béke megőrzésére, amit utóbbi készséggel megígért. Ezután fokozatosan kiépítették a román közigazgatást, majd az adott vármegye magyar kormánybiztosának át kellett adnia a hivatalát a román prefektusnak, amit csak a fegyveres fenyegetés árnyékában tett meg. A magyar közalkalmazottak jó része nem akarta letenni az esküt a román királyra, ezért kiutasították őket Erdélyből. Miután a magyar hivatalnokokat elüldözték, bevezették a románt hivatali nyelvként, s mindezek betetőzéseként az új román alispán megtiltotta a magyaroknak, hogy ügyeikkel Budapesthez forduljanak. Az új hatalmi berendezkedés mélyen sértette a magyarok önérzetét, megalázta őket és nem tartotta be a kisebbségi jogokat, elég, ha csak a magyar nemzeti színek használatának vagy a kokárda kitűzésének tilalmára, valamint a magyar nyelvű utcák románra történő átnevezésére gondolunk.

Perczel Olivér könyvének egyik legfőbb erénye, hogy regionálisan különválasztja a román hatóságok által elkövetett túlkapásokat, törvénytelenségeket, így külön értesülünk Erdélyen és a Partiumon kívül a Tiszántúl, a Duna-Tisza köze, Budapest, valamint a Dunántúl egy részének szenvedéstörténeteiről. Különösen imponáló, ahogy az egyes városokra kiterjedően gyűjti össze azokat az adatokat, amelyek azt támasztják alá, mennyire gátlástalanul, a nemzetközi elvárásokkal és megállapodásokkal is szembemenően szipolyozta ki a román megszálló hadsereg a magyar lakosságot. Ezen túlmenően a fizikai bántalmazások is sorjáznak a könyvben, amelyek nemcsak a szelídebb szívű olvasókat, de minden jóérzésű embert bizonyára nagyon megviselnek. Különösen érdemes felfigyelnünk a könyvben arra a momentumra – ami többször visszaköszön –, miszerint a románok 1919 nyarán-őszén a magyar kommunisták üldözésének és számonkérésének az örve alatt kutattak magyar emberek után, akiket kegyetlenül megvertek, internáltak vagy ki is végeztek. A román túlkapásokra jellemző, hogy a kommunista jelzőt aztán úton-útfélen alkalmazták az olyan magyar emberekre is, akiktől el akarták venni a javaikat. A jó adag eufemizmussal rekvirálásnak nevezett elkobzások olyan magasra srófolták a helyiekre nehezedő nyomást, hogy azokat lehetetlen volt teljesíteni, több esetben a magyar vezetőség bocsátkozott alkudozásokba, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Külön fejezetei voltak ennek az úgynevezett lósorozások, amelyek során a települések lovait gyűjtötték össze az emberektől, legtöbbször mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, nem egyszer két héten belül újra megismételve ezeket a nyílt színi rablásokat. „Természetesen” a románok nem kímélték a gabonaraktárakat és a gépparkokat sem, legtöbbször az utolsó búzaszemeket és csavarokat is elrabolva. A minden képzeletet felülmúló pusztítás ellen azonban a Csanád megyei Apátfalván valóságos lázadás tört ki, ám a fegyveres románokkal szemben esélyük sem volt, 41 embert lemészároltak, 87-et internáltak a románok. A párizsi béketárgyalások aztán némi gyógyírt adtak a térség lakóinak, hiszen a románoknak ki kellett vonulniuk a Tiszántúlról, amit 1920. február végétől március végéig több hullámban végre is hajtottak. Mondani sem kell, óriási kő esett le az itteniek szívéről, Békéscsabán, Gyulán, Orosházán, Gyomán és még több városban vége-hossza nem volt az ünnepségeknek, hálaadó istentiszteleteknek, szentmiséknek. Volt, ahol reggelig táncoltak a magyarok. A könyv idézi is ezzel kapcsolatban az egyik résztvevő érzéseit (a jól elhelyezett idézetek különösen értékes színfoltjai a kötetnek): „Olyan megkönnyebbülés fogta el az embereket, amilyet én eddig még nem láttam. Újra magyarok lehetünk, szabad magyarok, szabadon, nyíltan lehet beszélni az utcán, nyilvános helyeken, mindenütt.”

Budapest is hasonlót élt meg, ami a folyamatokat illeti, azzal a különbséggel, hogy itt országos jelentőségű intézkedésekre is sor került. Ilyen volt például, hogy a Budai Várra és a Parlamentre a román zászlót húzatták fel, vagy az, hogy az itt berendezkedő magyar kormányt is „sikerült” megbuktatniuk a románoknak, így lett Peidl Gyula helyett a románoktól szinte minden tekintetben függő Friedrich István a miniszterelnök, akinek azonban alig maradt szabad mozgástere. Egyik minisztere, a később (1919. november 24-én) őt váltó, szintén miniszterelnökké avanzsáló Huszár Károly még azt is megemlítette a könyv szerint egyik visszaemlékezésében, hogy a telefonálásában is akadályozták a megszálló román katonák, s így ennek folytán még intézkedéseket sem tudott foganatosítani. Ahogy fogalmazott: olyan kormány tagjai voltak, akik a meg nem szállt területekkel sem tudták tartani a kapcsolatot, illetve még a rendeleteiket sem tudták több héten keresztül hivatalos lapban megjelentetni. S valóban: az ekkoriban megjelent közlönyök közül volt, amelyiknek egész hosszú hasábjai helyén fehér foltok rikítottak, jelezve a cenzúra aktivitását. Ennek a méltatlan és megalázó helyzetnek vetett véget az antant (amely egyébként végső soron nem is engedélyezte a románoknak Budapest elfoglalását), amikor a Clerk-misszió jótékony hatása folytán a párizsi békekonferencia fórumán tárgyalta a „román-ügyet”, majd kötelezte a megszállókat a magyar főváros elhagyására. A románok pedig még az utolsó, 1919. november 13-ról 14-re forduló éjszakát is azzal töltötték, hogy minél több vagyontárgyat halmozzanak fel és szállítsanak el. Alig két nap múlva pedig sor került Horthy Miklós híres-nevezetes fehér lovon történő bevonulására és a Gellért Szálló előtt mondott beszédére.

A románok által elkövetett atrocitásokat napestig lehetne sorolni, külön fejezetet is szánt a szerző ezekre, ahol a húsvét vasárnap az önvédelemből a román martalócok elől a templomba menekült magyar közösség brutális lemészárlásától egy házaspár közös élve (!) eltemetésén és a helyi magyarok számos településen lelőtt falubelijeik sírjainak megásására való kötelezettségén keresztül a már hat pisztolygolyóval eltalált és még mindig élő, haldokló férfiba való kegyetlen sortűzig bezárólag oly sok minden szerepel, amelynek minden egyes sora, minden betűje égbe kiált e kötet lapjairól, figyelmeztetve arra az utókort, mennyi elképzelhetetlenül nagy kegyetlenséget követett már el az ember saját embertársai ellen. A könyv éppen ezért csak erős idegzetűeknek ajánlott, még ha a teljes, ámde szörnyű valóságot tárja is fel. Egy azonban biztos: bármi történt, tudnunk kell megbocsátanunk egymásnak, egykorvolt ellenségeinknek, még ha ezek a traumák – és erre ez a könyv is rávilágít – az elbeszélések által generációkról generációkra szállnak.

Megbocsátani tudnunk kell, felejtenünk viszont nem szabad.