Egyházi ünnepek a képzőművészetben - Áldozócsütörtök

Áldozócsütörtök Krisztus mennybemenetele ünnepének hagyományos elnevezése magyar nyelvterületen. A változó ünnepek közé tartozik, a húsvét utáni 40. napon ünnepeljük, legkorábbi dátuma április 30., a legkésőbbi június 3. lehet.

Eredetileg csütörtöki napra esett – jóllehet, különféle okokból több országban, így hazánkban is, a pünkösdöt megelőző vasárnapra tették át ünnepét –, és sokáig ez a nap volt a húsvéti szentáldozás határnapja, innen ered az ünnep egyedülálló magyar elnevezése. (A jelenleg érvényben lévő liturgikus naptár szerint a húsvéti idő pünkösd vasárnapján az esti miséig tart.)

Az ősegyház Urunk mennybemenetelét még pünkösd napján ünnepelte. Jóllehet a mennybemenetel bekerült már a korai hitvallókhoz (pl. Szmirnai Polikárp, Jusztinosz mártír, lyoni Iréneusz) köthető hitvallás szövegébe, a korai ókeresztény szerzők, mint Origenész, Tertullianus és Cyprianus, csak húsvét és pünkösd ünnepét említik még műveikben. A 4. század végétől kezdve találhatók utalások a szövegekben, amelyek azt sejtetik, hogy a mennybemenetelt már különálló ünnepként tartották számon; az ünnep állandósulása 380 és 430 közé tehető. Korai feljegyzésekből tudjuk, hogy Betlehemben negyven nappal húsvét után vigíliát tartottak; Jeruzsálemben a húsvét utáni ötvenedik napon pünkösdöt ünnepelték, de ugyanannak a napnak délutánján az Olajfák-hegyén pedig a mennybemenetelt is. A vigília az ünnep része volt a 7. századtól kezdve egészen a 20. század közepéig.

Jézus életének más mozzanataihoz képest a mennybemenetelről viszonylag kevés konkrét említést találni az evangéliumokban: „Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján …” (Mk 16,19); „Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe. Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe.” (Lk 24,50–52); illetve egy hosszabb szakasz az Apostolok Cselekedetéből: „Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: »Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment.« Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe.” (ApCsel 1,9–12) A képi ábrázolások mindenekelőtt ezeken a szövegforrásokon, valamint egyéb, apokrif szövegeken (pl. Nikodémus evangéliuma) alapulnak. A jelenet tipológiai párhuzama Illés, illetve Énoh mennybe ragadtatása.

Alapvetően két különböző, hagyományosan keleti, illetve nyugati típusként aposztrofált ikonográfiai típusa létezik a mennybemenetel-ábrázolásoknak, mindkettő a korai keresztény időkben állandósult és késő-antik képi hagyományokon alapul. A nyugati változaton a szakálltalan Krisztus látható, amint az Atyaistennek az égből feléje kinyújtott kezét megragadva egy hegy oldaláról fellép a mennyekbe. Ennek a típusnak egyik legkorábbi példája a müncheni elefántcsonttábla (1. kép). A jelenlévő tanítványok különféle gesztusai, mozdulatai a különféle érzelmi és lelki reakciókat jelenítik meg: egyikük arcra borulva fekszik a földön, imádásba merülve, a másik csodálkozva tekint az égre. A keleti típusú mennybemenetel ábrázolások Krisztus Isten voltát hangsúlyozzák, ennek megfelelően Krisztus frontálisan, mozdulatlanul, mandorlában, nimbusszal a fején jelenik meg; jobb kezét áldó mozdulatra emeli, bal kezében egy tekercset vagy könyvet tart. Alakját dicsfényestül két angyal emeli a mennyekbe. Annak ellenére, hogy az újszövetségi szövegforrásokban a mennybemenetel kapcsán sehol nem szerepel sem Mária, sem Szent Pál alakja (Szent Pál történeti okoknál fogva nem lehetett jelen), mégis, a keleti ábrázolásokon mindketten jelen vannak. Nem egyértelmű, pontosan hogyan kapcsolódik ez a két alak a jelenethez, de Szent Péterrel együtt feltehetően a Krisztus által a földön hátrahagyott egyházat jelenítik meg. Az ikonográfiai típus keleti változatának legkorábbi példái Szíriából ismertek, pl. a Rabula-evangeliárium (2. kép), de később az egész Bizánci, majd az ortodox ikonfestő művészetben is elterjedtté vált, amelyre különösen szép példákat nyújtanak a thesszaloniki Hagia Sophia kupolamozaikja (3. kép), illetve Andrej Rubljov ikonja (4. kép). A keleti típuson belül további változatok alakultak ki, például a palesztinai, ahol Krisztus a trónon ül és tekercs helyett könyvet tart a kezében. Mind a nyugati, mind a keleti ikonográfiai típus késő-antik gyökerekkel bír, részben a császárkori apoteózis-ábrázolásokra vezethetők vissza, amelynek két elterjedtebb változata volt: az egyiken a császár alakja quadrigában áll, kezét az ég felé nyújtja, amelyet egy, az égből kinyúló kéz ragad meg, hogy felragadja oda az uralkodót. A másikon két géniusz viszi fel a kezében a császár alakját az égbe.

A római Santa Sabina-templom faragott ajtajának (430 k.) egyik kazettáján is megjelenik a mennybemenetel, amely ábrázolás tulajdonképpen a nyugati és a keleti típus ötvözete (5. kép). Itt a felső képmezőben Krisztust két angyal húzza fel a mennyekbe, míg lent négy apostolfigura látványos gesztusokkal kíséri, figyeli a jelenetet. Krisztus alakja nem szemből, hanem oldalról látható, a müncheni táblát juttatja eszünkbe, bár a jelenet nem hegyen játszódik.

A 11. századtól kezdve Európában is kezdett elterjedtté válni a frontális ábrázolásmód, de itt Krisztus ember volta kerül előtérbe: a Megváltó kiterjeszti mindkét karját, hogy sebei láthatóak legyenek. Általában mandorlában jelenik meg, de nem angyalok hordozzák, hanem a saját erejéből emelkedik az égbe. Ez a fajta mennybemenetel-ábrázolás a francia templomok kapuzatán a 12. században különösen gyakorta tűnik fel. A középkorban sok helyütt, főként Itáliában, a két hagyomány egyszerre volt jelen. Giotto képén például Krisztus oldalnézetben jelenik meg, mint a müncheni táblán, de nem hegytetőről lép fel a mennyekbe, hanem egy felhőn állva száll fel, mindkét kezét magasba emelve. Az eget angyalok népesítik be, lent pedig az ótestamentumi igazak kísérik a Megváltót. (6. kép)

Habár legkorábbi előfordulása 1000 körülre tehető, a későgótika idején vált kedveltté, szinte kizárólagossá az az ábrázolástípus, amelyen Krisztus hegytetőről felfelé emelkedés közben, már eltűnőfélben látható, csupán két lába, vagy épp csak a két lábfeje van még benne a képtérben. Ez az ábrázolás igen érzékletesen jeleníti meg tulajdonképpen azt az élményt, amiben az apostoloknak volt része: Krisztus elhagyja a kép terét, a kép szemlélője által látható teret. Alant, a sziklán kirajzolódik a lába nyoma, utalva a jeruzsálemi Mennybemenetel-templom kis kápolnájára, ahol valóban őriznek egy szikladarabot a hagyomány szerint Krisztus lábának lenyomatával. Dürer Kis Passió-ciklusának egyik képén (7. kép) találkozhatunk ezzel a típussal, de egy kivételesen szép magyar példája is látható Kolozsvári Tamás Passió-oltárán. (8. kép) A szárnyasoltár eredetileg a garamszentbenedeki bencés apátsági templom egyik mellékoltára volt, ma az Esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményének egyik legbecsesebb darabja.

A fent is idézett szentírási szövegek tanúsága szerint a mennybemenetel az Olajfák-hegyének betániai oldalán történt. Itt már igen korán épült templom a mennybemenetel emlékére, az Eleona-templom, melynek szerepét később átvette a hegy tetején időközben emelt újabb szentély, amely azonban a szentföldi háborúk idején rommá lett, és a keresztesek építették újra. Kör alaprajzú épület, közepén egy, az ég felé nyitott, eredetileg tető nélküli kápolnával. Itt őrizték (és őrzik még ma is) azt a követ, amelyen a hagyomány szerint Jézus lábnyoma látható. Szaladin szultán győzelme után az Olajfák-hegyét két muszlim család kapta meg. A kápolnát kis mecsetté alakították át, ami a középkor óta ekként funkcionál, ma is a helyi muszlim közösséghez tartozik, a látogatók előtt nyitva áll, de a keresztények csak Mennybemenetel ünnepekor misézhetnek itt. Talán kevésbé ismert, hogy hazánkban is volt olyan kegyhely, ahol Krisztus lábnyoma volt látható: Tata Kálváriahegyén, a hajdani Szent István-hegyen. A helyi hagyomány őriz emlékezetében egy történetet, amely szerint Zsigmond király idejében, a vitányi vár birtoklása miatt két főúri család harcba szállt egymás ellen. A Szent István-hegyen gyülekeztek, hogy másnap hajnalban összecsapjanak egymással. Fegyverbe öltözve virrasztott mindkét fél a templom körül. Éjféltájban a sötétből tündöklő alak emelkedett föl, töviskoszorúval a fején. Megismerte mindenki, hogy a jelenés maga Jézus. Áldólag, békéltetően emelte rájuk a kezét. Később az is bizonyossá vált, hogy ezt nem álmodták csupán, ugyanis megvirradva megtalálták az Úr kőbe hagyott lábnyomát. A csata elmaradt, az ellenfelek megbékültek egymással.

A mennybemenetel a reneszánsz idején is fontos devóciós képtípus volt. Bár fellazultak a keretek, az ikonográfiai típus alapvető vonásai továbbra is meghatározóak maradtak, például Krisztusnak a sebeit megmutató mozdulata, kitárt karja. Itáliában, ahol a középkorban a keleti típus dominált, újra kedveltté vált az egész alakos ábrázolás. Luca Della Robbiának a firenzei dóm sekrestyeajtaja fölé készített lunettáján (1446) a kitárt karokkal mennybe emelkedő Krisztust Mária és a tizenegy apostol térden állva szemléli (9. kép). Correggionak a pármai San Giovanni Evangelista-templomba festett kupolafreskója (1520–24) maximálisan kihasználja az illuzionisztikus megjelenítésmód adta lehetőségeket (10. kép). Az erős rövidülésben ábrázolt Krisztus a tizenegy apostol koszorújától övezve emelkedik az angyalokkal teli égbolt felé. Tintoretto is meglehetősen szabadon interpretálta az ikonográfiai hagyományt, de tisztán kivehetők a típus jellegzetességei. (11. kép)

A barokk korban némileg veszített népszerűségéből a téma, helyét Mária mennybevitele vagy az adott patrónusszent apoteózisa foglalta el. Rubenstől és Rembrandtól is csupán egy-egy mennybemenetel-ábrázolás ismert: előbbitől az antwerpeni jezsuita templom mennyezetére szánt festmény terve (1620, Bécs, Akademie der bildenden Künste); Rembrandttól pedig az Orániai Frigyes Henrik helytartó megrendelésére készített, öt képből álló Passió-sorozat egyik jelenete (1636, München, Alte Pinakothek).

A magyarországi emlékek közül kiemelkedik a sümegi plébániatemplom pazar főoltára (12. kép), Franz Anton Maulbertsch Padányi Biró Márton veszprémi püspök megrendelésére festett pompás freskóegyüttese. A középső képmezőben vörös és kék ruhába öltözött, ragyogó glóriás Krisztus lebeg, kezeit áldó mozdulatra emeli. Alul két angyal látható, a bal oldali képmezőben Mária és az apostolok elragadtatott figurái szemlélik a jelenetet. Nyilvánvalóan a keleti típusra vezethető vissza az ábrázolás, azonban a kompozíció teatralitása – a jelenetet látszatarchitektúra foglalja keretbe, és mintha csak egy színházi előadást látnánk, középen elválasztott duplafüggöny szegélyezi felülről a kompozíciót –, valamint a két oldalsó képmezőn a kép teréből a néző terébe „kilépő”, trompe l'oeil figurák (a bal oldali képen a képből a kezét kinyújtó apostol-alak, illetve az ellentétes oldalon a pilaszter mögül kukucskáló kíváncsiskodó figura) megnyitják a kép terét a néző tere, azaz a templom valóságos tere felé és így hozzáférhetővé, átélhetővé teszik az ábrázolt jelenetet a hívő számára, a szemlélő maga is a jelenet résztvevőjévé válik. Középen, legfelül a trónoló Eklézsia alakja a kereszttel, kehellyel és ostyával visszavonhatatlanul barokk jelenetté alakítják az ókeresztény időkben gyökerező képtípust.

A 19. században is előfordulnak még mennybemenetel-ábrázolások, amelyeken alapvetően a barokk idején is használt és középkori előzményekre visszavezethető típus él tovább, mint például Fritz von Uhde festményén (13. kép).

Áldozócsütörtök fontos nap volt régen a liturgikus naptárban. Ezen a napon ért véget ugyanis a húsvéti időszak; az evangélium után eloltották és elvitték a szentélyből a húsvéti gyertyát, majd kivitték a feltámadt Krisztus szobrát is. Az ünnep liturgikus hagyományai közé tartozott még a késő-középkortól kezdve – a karácsonyi pásztorjátékhoz vagy a virágvasárnapi passiójátékhoz hasonlóan – Krisztus mennybemenetelének szemléletes, átélhető megjelenítése, eljátszása. Ez a szokás a barokk idején is igen népszerű és széles körben elterjedt volt, főleg magyar és német nyelvterületen, de sok helyütt, például az osztrákoknál még az 1950-es években is gyakorlatban volt. Ausztriában ugyan II. József idején betiltották ezt a szokást, de később újraéledt. A hagyomány abból állott, hogy a prédikációt követően, harsonaszó mellett egy Krisztus-szobrot kötéllel felhúztak a magasba, a templom mennyezetére, ahol angyalszobrok várták égő gyertyákkal, majd a mennybe emelkedő Krisztust megtestesítő szobor végképp eltűnt a hívek szeme elől – a boltozat nyílásán keresztül a templom padlására érkezett. Ezt követően ajándékok hullottak alá az „égből”: szentképek, virágok, esetleg ostya (mint mennyei kenyér), sőt volt, hogy meggyújtott kóccsomók a Szentlélek jelenlétét és kiáradását jelképező lángnyelvek megtestesítőiként. Több helyen az is szokásban volt (ezt Bod Péter prédikációiból tudjuk), hogy egy másik figurát, amellyel a sátánt ábrázolták, kivetettek a templomból, jól elagyabugyáltak és összetörtek annak szemléltetésére, hogy a sátánnak Krisztus mennybemenetele után immár nincs hatalma az egyház felett. Kevés számban, de maradtak fenn az áldozócsütörtök napi misztériumjáték során használt Krisztus-szobrok, amelyek arról ismerszenek meg, hogy a figura feje tetején csavar vagy annak helye látszik.

Voltak vidékek (főleg a német területen), ahol ezen a napon szárnyas („repülő”) húst ettek, hogy otthon, a közös étkezés alatt még az étel is Krisztus mennybemenetelére emlékeztesse a jámbor híveket. Az Alpok bizonyos területein még a 20. században is megőrződött ez a hagyomány. Valószínűleg ennek az emlékét őrzi még az a madár alakú sütemény, amelyet osztrák és dél-német területen készítenek Krisztus mennybemenetelének ünnepén.

Az áldozócsütörtöki processziót, amely hosszú évszázadokon keresztül mind a nyugati, mind a keleti egyházban szokásban volt, részben annak emlékére járták, hogy Jézus ezen a napon tanítványait kivezette az Olajfák hegyére. A körmenetek kérő-könyörgő közös imádságok voltak, amikor a falvak és városok lakossága a határba kivonulva, a kerteket, földeket, mezőket imádsággal és énekkel körbejárva igyekezett megnyerni a megnyílt ég különleges áldását, és kérte az Egek Urát, hogy tartsa tőlük távol a rontás szellemét, a természeti csapásokat (jégesőt, vihart), illetve adjon bőséges, jó termést. Ezeket a tavaszi processziókat még III. Leó pápa (795–816) vezette be a liturgikus naptárba, az ünnepet megelőző napokat jelölve ki áldozócsütörtök hetében az erre felhasználható időszaknak (német területen a neve: Bittwoche). Volt a körmenetnek, avagy határjárás szokásának egy világibb indítéka is: egy ősi, már a germánoknál meglévő szokás volt, hogy a földesúr, a birtokos ezen a napon körbelovagolta területét, megerősítve ezzel az arra vonatkozó tulajdonjogát. A processzió, a kivonulás hagyománya egyes protestáns vidékeken is fönnmaradt. Az unitárius Torockón például a 19. században mennybemenetel napján a nép a Székelykő tetejére vonult, és örömtüzet gyújtott. Az unitáriusok ezen a napon a tanítványok öntudatra ébredését ünneplik. Érd katolikus délszláv hívei a 18. században ezen a napon a szőlőhegyre mentek. A baranyai Hosszúhetényben a hívek kereszt alatt mentek föl a Zengő-hegy tetejére, a Mária-képhez. Távolról, de ugyancsak az apostolprocessziókban gyökerezik, egy annak igencsak elvilágiasodott változata, a német vidékeken elterjedt Vatertag vagy Herrentag, Männertag, melynek során a férfiak elvonulnak a természetbe, kirándulással, kocsikázással és meglehetős mennyiségű alkohol elfogyasztásával töltik a napot.

Számos középkori templomunk Salvator titulusa valójában Krisztus mennybemenetelének való dedikációt takar, például az egykori szekszárdi, illetve kapornaki bencés monostortemplomok, a pozsonyi jezsuita vagy a lévai ferences templom, valamint a letkési plébániatemplom. E templomok búcsúját a középkorban még áldozócsütörtökön tartották, de a 15. századtól Urunk színeváltozása ünnepén is. Számos búcsújáróhelyünknek (Máriagyűd, Mátraverebély, Máriaradna) áldozócsütörtök az évkezdő nagy ünnepe.

Több érdekes népszokás, hiedelem is kapcsolódik áldozócsütörtök napjához. A hagyomány szerint az Úr Krisztus pontban délben ment fel a mennyekbe. A Sajó menti Girincs hívei ezért déli harangszóra a templomba siettek, hogy imádkozva mintegy Jézus után küldjék kéréseiket az ég felé, mert úgy vélték, hogy Jézus után a mennyország még egy órán át nyitva marad. A régi promontori öregek úgy tartották, hogy aki áldozócsütörtökön varr, azt üldözni fogja a villám. Harta protestáns német asszonyai régebben áldozócsütörtökön napkelte előtt mentek le vízért a Dunára, amelyben aztán megmosakodtak, hogy egészségesek legyenek. Ebből a vízből orvosságul is eltettek. Az ekkor szedett orvosi füveket különösen hatásosnak tartották, hiszen egyenesen a megnyílt égből „hullott” azokra áldás. Hevesaranyos palóc népe szerint a hegyek akkor keletkeztek, amikor Krisztus Urunk a mennyekbe ment. A föld is emelkedett utána, de Jézus intett, hogy maradjon. A föld erre megállapodott, de úgy maradt, hepehupásan, s nem ment egészen vissza a helyére. A ságújfaluiak úgy tudják a Karancs is ekkor nőtt ki a földből.

Mészáros Ágnes