Egyházi ünnepek a képzőművészetben - Mária eljegyzése

Új cikksorozatunkban az ismert és kevésbé ismert egyházi ünnepek képzőművészeti megjelenítésének jellegzetességeit, változásait, vagyis ikonográfiájukat járjuk körbe. Elsőként a Mária eljegyzése vagy Mária menyegzője nevet is viselő ünnepet vizsgáljuk meg.

     Az ünnep történeti alapját az Újszövetség jelenti, de az ábrázolás tekintetében jelentős szerepet kap Jakab protoevangéliuma és Pszeudo-Máté evangéliuma, melyeket az egyház az apokrif iratok közt tart számon. Ezek alapján írta Jacobus de Voragine 1260–67 között a Legenda Aurea című legendagyűjteményét, mely főként a középkorban a képzőművészeti ábrázolások egyik legfontosabb forrása volt.

     Az Újszövetségben Lukács és Máté evangéliumában (Mt 1,18; Lk 1,27) olvashatunk az Angyali üdvözletről, s mindkét szöveg szerint Mária már jegyese volt Józsefnek Gábriel megjelenésekor, ám az eljegyzésről nem esik szó. Jézus korában a 12. évüket még be nem töltött leányt kiskorúnak tekintették (12 és féléves kora betöltésével lépett eladó sorba), s a közbeeső fél évben nevezték szűznek, eljegyzésekor Mária kb. 12 és fél éves lehetett. Jakab protoevangéliuma szerint jegyese, József kiválasztottságát az Úr által küldött jel, a galamb bizonyította: a templomban nevelkedő Mária elérvén a 12 éves kort, Zakariás főpap a hírhozó angyal szavára a nép özvegy férfiait gyűlésbe hívta, kiadván, hogy hozzanak magukkal egy-egy botot, s amelyikükénél az Úr jelet mutat, az lesz Mária férje.

     Utoljára József botját vette át, melyből egy galamb röppent fel, s József fejére szállt. Bár József öreg korára és fiaira hivatkozva vonakodott teljesíteni a feladatot, a főpap szavai megerősítették, s végül magához vette a leányt.

     Pszeudo-Máté szerint, aki Jakab alapján írta művét, a főpap a többiek botjai után az angyal figyelmeztetésére vette kezébe és adta át tulajdonosának a botot, melyből azonnal kiröppent egy galamb. Az idős József szintúgy vonakodott magához venni az itt 14 évesként bemutatott Máriát, mint Jakabnál, ám a főpap figyelmeztette az Úr parancsára, így ráállt a dologra, de a fiai valamelyikének szánta a hozzá képest igen fiatal leányt. A főpap Mária mellé adta annak öt, név szerint jelzett társnőjét. József egy távoli vidéken dolgozott ácsként, és ez idő alatt jelent meg Gábriel Máriának jelentve az Úr akaratát, s amikor hazatért, Mária öt társnője tanúskodott érintetlensége mellett.

     Mária és József eljegyzésének az ünnepe a 15. sz. elején a francia Chartres városában jelent meg először, majd pápai jóváhagyással (1537) a ferencesek kezdték terjeszteni, s szorosan összefüggött Szent Józsefnek a 16. században erősödő kultuszával. Magyar területen két oka is volt a megjelenésnek: 1686-ban Buda felszabadításakor Avianói Márk kapucinus szerzetes Szent József és Szűz Mária képét magasra emelve lelkesítette a döntő ütközetre készülőket, majd a győzelem után Szent Józsefnek ajánlották fel az országot, így Jézus nevelőatyja ezt követően igen népszerűvé vált a birodalomban.

     Mária eljegyzését mint ünnepet a II. vatikáni zsinat óta több olasz területen, néhány szerzetesrendben és a jeruzsálemi patriarchátus területén ünneplik. Magyarországon Bálint Sándor kutatásai alapján 1714 óta van jelen mint fogadalmi ünnep, az asszonyi sors megdicsőüléseként, a parasztlakodalom égi másaként tekintették az ünnepet, s néhány oltárt is szenteltek erre a titulusra (pl. Máriaradna, Jászberény–Szentkút).

     Többnyire a Jászságban emlékeztek meg róla, Nagykörűben és Jászladányban kötődött hozzá több szokás. A tisztaszobában felállított Mária-szobor köré gyűltek a jámbor asszonyok, Mária-éneket énekeltek, a Mária hét öröméről szóló ájtatosságot végezték, felolvasták az eljegyzés históriáját, a lorettói litániát imádkozták, a kánai menyegző történetét rímes, verses, játékkal kísért formában adták elő, majd jámbor mulatságot tartottak borral és friss kaláccsal, és az idősebb asszonyok Mária tiszteletére táncot lejtettek.

     A téma egyik első képzőművészeti ábrázolása a Le Puy-ben található múzeum 4–5. századi szarkofágján látható, melyen Mária fátylat visel, bal keze József jobbjában nyugszik, mögöttük egy angyal áll kezében tekerccsel. Az angyal valószínűleg az antik ábrázolásokon megjelenő Juno Pronuba, a házasság védistennőjének szerepét vette át, őt szokták ugyanis a jegyespár mellett ábrázolni, amint már házas asszonyként előkészíti a menyasszonyt a házasságra.

     A keleti egyház művészetében szintén egy 5. századi ábrázolás a legősibb, melyet több nyugati is követett, ez a velencei Szent Márk-székesegyház tabernákulumának oszlopán látható. A különlegességét az adja, hogy a szobrászatban viszonylag ritkán jelenik meg a téma, és az ábrázolás hű marad az apokrif szövegekhez: nem házasságot mutat be, hanem József csupán védője Máriának, s Mária Józsefnek való átadásaként jelenítik meg az eseményt.

     A szobrászati ábrázolások közül kiemelkedik a bécsi Hoher Markt szökőkútja, melyet a szent szülőpár eljegyzésének szenteltek. Az eredeti szoborkompozíciót Johann Bernhard Fischer von Erlach készítette fából (1706), ám ez 1732-re igen rossz állapotba került. Antonio Corradini velencei szobrászt bízták meg a márványkompozíció elkészítésével.

     A latin hagyományban esküvői jelenetként öröklődött tovább a téma papi asszisztencia és vőfély jelenlétében gyűrűváltással. Mind a keleti, mind a nyugati ábrázolásokon gyakorta látható, hogy a József által hozott vessző kivirágzott, hasonlóan az ószövetségi Áron vesszejéhez (Szám17, 16–24), illetve a már ismert apokrif források alapján a galamb csodáját láthatjuk, a madár József vesszejénél vagy fejénél röppen fel.

     A trecento korában iránymutatók Giottó freskói a padovai Aréna kápolnában, ahol a mariológiai ciklusban helyet kap ez a jelenet is. A festő négy fázisból állítja össze a képsort: a botok átadása, imádság a jelért, a gyűrűváltás és az esküvő. Az apokrif hagyományhoz kötődik, ám itt már a zsidóság koncepciója is beszűrődik az ábrázolásba, amely szerint az eljegyzés nem vallásos cselekmény, s így nem az Isten házában kap helyet, hanem előtte. Az itáliai mesterek egészen a 16. századig ezt az irányvonalat követték. Mária balra áll a paptól, aki tartja a kezét, József kinyújtván jobbját, a gyűrűt jegyese ujjára húzza. Mária mögött állnak a szüzek, József egy rügyező botot tart, mögötte pedig az egyik dühös kérő éppen széttöri a sajátját, amely kiszáradt, illetve néhány ábrázoláson egyikük hevesen felindulva József vesszejét készül eltörni. Mária általában fiatal lányként látható, József idős és félénk férfiként, mindketten dicsfénnyel övezettek. A háttérben megjelenik a vőfély, illetve a zenészek: harsonások, hegedűsök, később trombitások, dobosok. Azokon a vidékeken, ahol különösképpen tisztelik Szent Annát, ő és Joachim is helyet kaphat az eljegyzési jelenetben.

     Egyéb ábrázolásokon maga a jelenet kerete, az épület kap fontos szerepet. Domenico Ghirlandaio művén mint pompás építészeti háttér hívja fel magára a figyelmet, ám Robert Campin (Flémalle-i mester) festményén már az épület is saját jelentéssel bír. A jeruzsálemi templomot láthatjuk kétféle építészeti stílusban: belseje a kör alaprajzú, román stílusú egység, mely az ószövetségi, a Krisztus által már felülírt hagyományt szimbolizálja, míg a jobb oldali, gótikus kapuzatban az Újszövetség egyházát jelképezi. Az eljegyzés is itt kívül kapott helyet.

     Fra Angelico uffizibeli művének jellegzetessége, hogy a jobb oldalt imádkozó asszonyok csoportja kiegyensúlyozza a másik oldalt, ahol a vesztes férfiak által okozott zűrzavart láthatjuk. A kép a Mária megkoronázása oltárkép predellájának egyik jelenete, tehát szintén a Mária élete ciklusba illeszkedik.

     Raffaello Santi 1504-es festménye képezi a következő fontos lépcsőfokot, mely Raffaello mestere, Pietro Perugino igen hasonló festményét veszi alapul. Raffaello festményének sajátossága, hogy a művész a jelenetet egy hatalmas dísztérre helyezi, a háttérben a sokszögű épület már nem az ó- és újszövetségi hagyományt, hanem a pár egységét jelképezi. Az épület nagy hasonlóságot mutat Bramante ez idő tájt épült római Tempiettójával (1499–1502, a San Pietro in Montorio kolostor udvarán), s bár nem tudni, hogy Raffaello ismerte volna ezt, az bizonyos, hogy az antikvitás újjáéledése nyomán a középpontba került boltíves, kupolás megoldást alkalmazta ő is. Fontos eltérés még a korábbiakhoz képest, hogy Mária a pap jobbján áll, József pedig már mint fiatalember jelenik meg, és az eskütevés rítusa miatt mezítláb látható. A kép irányvonalai, a tekintetek mind a gyűrűváltás pillanatát emelik ki.

       Érdekesség is kapcsolódik a képhez: Liszt Ferenc Années de Pèlerinage második sorozatának első darabja, a Sposalizio (1858) ihletője az 1838-as itáliai körútja során látott Raffaello-festmény, melyet a milánói Brera képtárban látott, ahol ma is megtekinthető. Liszt azt is meghagyta a mű első kiadásakor, hogy a festmény reprodukciója szerepeljen a címlapon, s külön megjegyzendő, hogy zeneműve szerkezetében is a festmény felépítését követi.

     Előfordul, hogy a jelenet templomtérbe kerül, s a jegyespár a pap előtt térdel (pl. Vittore Carpaccio műve), illetve a vesztes férfiak csoportja már nem szerepel a jeleneten, s így emelkedettebbé válik a kompozíció, Mária ilyen esetekben gyakran koronát is visel. A barokkban gyakori, hogy pompázatos esküvői jelenetté alakítják az eseményt, mely egyben történelmi zsánerképpé is alakul, vagyis a korabeli uralkodó, jeles személyek kapnak helyet a jelenet figuráiként. Murillo 1670 körüli művén az apokrif és az újszövetségi gondolatkör szintéziseként a Szentháromság galambja alakjában láthatjuk megjelenni a csodában szereplő madarat, mögötte a templom bejáratánál egy hatalmas drapéria vezet át a mennyei szférába. A későbbi korok ábrázolásaiban jelentős ikonográfiai változás nem történt, javarészt az itt összefoglaltak alapján születtek meg a további munkák.

Lovas Orsolya