Együtt a vírussal

Divatosak manapság az orvosi kifejezések. Amióta a frissen megkoronázott vírus viszi a prímet a híradásokban, azóta kicsit mindenki jobban ért az orvostudományhoz, hogy arról ne is beszéljünk, hogy az egészségügyhöz mennyien értenek… Viccet félretéve, a napokban találkoztam egy világhálón keringő írással, amely ugyan kicsit pátoszos, azaz érzelmileg túltelített, de hát az egész mai világunk az, hisz láthatatlan ellenség ellen vívjuk olykor tényleg élet-halál harcunkat.

Most kicsit kivételezett helyzetben van Békés megye, és Békés városa, mert alig van fertőzött, a hírekben is országos elsők vagyunk hátulról, hála Istennek. Kicsit nem is értik az emberek, hogy minek az a sok üres kórházi ágy?

Pedig csak egy picit kellene elgondolkodni. Ha nem fojtjuk le úgy a járványt, mint ma, mert igyekszünk szót fogadni a korlátozó intézkedéseknek, akkor nincs ez a remek helyzet. Ám, ha tizednyit is engedünk a gyeplőn, már elégtelen lehet az intenzív osztályok ágyszáma! Ha kicsit is nem jól, nem jókor lazítunk, már nagy baj lehet. Ha meg nem lazítunk, soha nem ér véget a járvány, mert nem érjük el az ötmillió fertőzésen átesettet, hogy kialakuljon az úgynevezett nyáj-immunitás, és mint az ország egész népessége, védve legyünk.

Ezért várhatóan változni fognak a dolgok, vélhetően már e cikk megjelenése táján. Az ország, a világ nagy magyar koponyái, beleértve a hálózatelméletet kidolgozó székelyt, Barabási Albert Lászlót is az Egyesült Államokból, összedugták a fejüket és keresik a jó megoldást. (És még tőlük sajnálja Szabó Tímea a szájmaszkot…) Ha csak a békési szociális otthonban levő háromszáz egynéhány kis öregünkre gondolunk, riasztó példát kaphatunk. Mert, ha oda – ne adj Isten – bekerül a járvány, mit gondolnak – állapotukra is tekintettel – elég lenne-e a gyulai kórház intenzíves ágyszáma? Töredékének sem, normál időkben. De most, hogy az egész kórház járványkórházzá lett alakítva, lenne esélyük arra, hogy ne kelljen szelektálni őket, mint Olaszországban: ki maradhat életben és ki nem? Az ilyen szörnyű helyzeteket elkerülendő tettek szabaddá több tízezer ágyat. „A legjobban reménykedünk, de a legrosszabbra készülünk fel. – Egyetlen egy magyar sincs egyedül.” Bizony, lassan meg lehetne szokni (pártpreferenciától függetlenül), hogy amit a mai magyar miniszterelnök mond, az úgy is van.

De térjünk vissza oda, ahonnan kiindultunk. A világhálón keringő írásra, melynek címe Látlelet. „Az emberiség pontosan azt a betegséget kapta, amelyikre szüksége volt. Már nem értékeljük az egészséget, ezért kaptunk egy betegséget, hogy megértsük, az egészségünkkel foglalkoznunk kell. Már nem értékeljük a természetet körülöttünk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy minél kevesebbet tudjunk a természetben tartózkodni, és rádöbbenjünk a hiányára. Már elfelejtettük, hogyan kell családként élnünk, ezért kaptunk egy betegséget, amely bezárt minket az otthonainkba, hogy megtanuljuk újra. Már nem tiszteljük az öregeket, ezért kaptunk egy betegséget, amely emlékeztet az öregek sérülékenységére. Már nem értékeljük az egészségügyi dolgozókat, ezért kaptunk egy betegséget, amely emlékeztet a pótolhatatlanságukra. Már nem tiszteljük a tanárokat, ezért kaptunk egy betegséget, amely bezárta iskoláinkat, hogy a szülők maguk próbálják tanítani gyermekeiket. Azt gondoltuk, hogy mindent megvehetünk, amit csak akarunk, hogy mindenhol ott lehetünk ahol, azzal és akkor, amivel, és amikor csak akarunk, ezért kaptunk egy betegséget, ami megmutatja, hogy mennyire nem természetes dolog is ez. Szabadidőnket bevásárlóközpontokban töltöttük, ezért kaptunk egy betegséget, hogy megértsük, a boldogságot nem lehet megvenni. Nagyon sokat foglalkoztunk a külsőnkkel és mindig összehasonlítottuk azt másokéval, ezért kaptunk egy betegséget, ami eltakarja arcunkat maszkokkal, hogy megértsük, a szépségünk nem a külső, azt belül kell keresni, a lelkünkben. Azt gondoltuk, a Föld urai vagyunk, ezért kaptunk egy betegséget, hogy ez az egészen aprócska láthatatlan valami alázatra tanítson minket, iránymutatást adjon és egy kis megbékélést is. Ez a betegség nagyon sok mindent elvesz tőlünk, ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy újból észrevegyük, mi a legfontosabb az életben.” Veretes, szép és kemény, de igaz szavak ezek.

A napokban egy kamaszokkal foglalkozó műsorban a Kossuth rádión beszéltek arról, hogy milyen fontos az időfaktor abban, hogy a legsérülékenyebb korban levő családtagjaink miként viszonyulnak a megváltozott élethelyzethez. Hiszen, ha valakinek, hát nekik nagyon nehéz ebben a családdal való kényszerű összezártságban. Az örök lázadás korában élő tinédzser most hirtelen több generációval együtt került „lakat alá”, s ezt a konfliktuslehetőségektől terhelt állapotot nem könnyű feldolgozni. A pszichológus szerint, ha ez elég ideig tart, akkor szinte kattanásszerűen eljön egy olyan új állapot, amely már soha vissza nem fordítható új, jobb felállást eredményezhet a családban. És bizony ez igaz lehet az egész társadalomra is. Remélhetőleg nem tart soká ez a bezártság, de mégis elég ideig ahhoz, hogy a megfelelő, legalábbis jobb irányba zökkenjen át az egész hazai, Kárpát-medencei, európai társadalmunk, sőt, egész világunk is.

Érdemes megnézni, elolvasni a médiánkat, annak bármelyik változatát, legyen az nyomtatott, sugárzott képi és hangi vagy internetes akár. A balliberális médiák hírei túlnyomórészt szenzációhajhászok, negatívak. Ijesztenek, tele vannak halállal, sötét holnapot festenek, és mindenkit lehülyéznek, aki hatalomban van, semmi sem jó, amit tesz a kormány, mindenki amatőr, hozzá nem értő és minimum tolvaj. A keresztény-konzervatív, polgári újságok is szépen leszedik ugyan a keresztvizet az ellenzékről (sajnos a politikai egyensúlyhoz szükséges valamire való ellenzék nincs Magyarországon, csak valami rettenetes, a haza- és nemzetárulás, meg a normalitás mezsgyéjén tántorgó pénzéhes, gyülevész banda), de egészük kisugárzása pozitív, építő. Összetartásról beszélnek, szolidaritásról, segítőkészségről, hősiességről, kitartásról, nemzeti összefogásról, mélyülő spiritualitásról. Azaz mindenről, ami ilyenkor építő és a túléléshez elengedhetetlen.

De talán hagyjuk a „nagyok” dolgait. Figyeljünk egymásra és vigyázzunk helyi értékeinkre, mely közül a legfontosabb az ember. Azaz mi.

Pálmai Tamás

2020-05-02