Él az én megváltóm

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.” (Jób 19,25-26)

Kedves keresztény Olvasó!

Micsoda újszövetségi ihletésű hitvallás az Ószövetségből! Így azok szóltak, akik a harmadik napon és aztán negyven napig találkoztak a Feltámadottal. Így az a személyes élmény győz meg, amelyik Isten jelenlétéről és életünket segítő erejéről tanúskodik – hiába mond ellent a józan észnek, valóságosabb a mindennapi valóságnál. A húsvéti élmény fényében tűnő és csalóka az öt érzékkel felfogható valóság, és boldogító bizonyosság a Krisztusba kapaszkodó élet győzedelmes célba érése. Ez a mi húsvéti örömünknek és egész életünk békességének oka. 

Ez a dacos mondat megérint: meghat, átmelegít, lelkesít és biztat. Egy szava sem felesleges, minden szava egyformán jelentőségteljes. Minden benne van, ami a hitünkben lényeges. Rövid hitvallás, ami az egész életet értelmezi, mert az örökkévalóság távlatába állítja: „…utoljára megáll a por fölött”. Dúlhat kint a vihar, letépheti a ruhát és meztelenné tehet, szakadék szélére sodorhat, sőt a mélybe is leránthat – vagy lehet szélcsend és tikkasztó fuldoklás, de a belső szent igazságot meg nem rendítheti. Legyőzhetnek emberek, legyőzhet betegség, még saját bűnösségem is legyőzhet, de Isten szeretetétől semmi el nem választhat. Így szól az az ember, akinek van Krisztusa. Boldog az az ember, aki így szólhat, mert van Krisztusa.

Olyan könnyű ezeket a szavakat leírni akkor, amikor nem fáj semmi és nem bántja semmi az ember lelkét! 

Jóbot az elképzelhető szenvedések mindegyike sújtja, lényében megsemmisülve érzi magát. Minden összeomlott: önismerete, önbizalma, a világban betöltött helye, kapcsolatai, elképzelt és felépített jövője. Egy kiút van: a halál. „Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz, kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát!” Ezt kivárni sincs ereje: „Honnan vegyek erőt a várakozásra?... Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás?” Jób már lelkileg por és hamu. Nincs már ereje, tartása, csak keserű gondolatai. Szemrehányás, a zavart tudat csapongó képei, múltidézés, lázálmok és félöntudatlan félrebeszélés. Álmatlan, félelmekkel teli éjszakák: „Ha lefekszem, azt kérdem: mikor kelhetek fel? Hosszú az este és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig.” Aztán tiszta pillanatok, nagy igazságok: „Íme, az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem.” Újszövetségi szóhasználattal ez Jób passiótörténete.

Mindez történik ma is mindnyájunk életében. Szemrehányás, elfogadás, nagy igazságok és emberi csetlő-botló gondolatok, istenkáromlás és „legyen meg a Te akaratod!” – mind része annak a testi-lelki harcnak, ami együtt jár az anyagi léttel.

A passió minden halandó sorsának része, mindenkinek van szenvedéstörténete.

És milyen másképp hangzanak ilyenkor az ismert szavak is! Milyen üresen kongnak az egyházi frázisok! Itt érzi az ember, hogy a sok rutinná vált fordulat elvesztette számunkra valódi tartalmát. Mennyire nem helyénvaló a szenvedésben a fecsegés! Milyen sokatmondó: Jób barátai „mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma”. Aztán megered a nyelvük, szép és ismert gondolatokat mondanak, amiket Jób csak „egyházi frázisoknak” érez. Sok-sok okoskodás hangzik el a barátok szájából, Jób is beszél, beszél… És eljut a végén oda, hogy „bizony, könnyelmű voltam…, kezemet a számra teszem”. 

Vannak helyzetek (és ez olyan), amikor nincs helye másnak, csak „gyökeres szónak”. Ebben a helyzetben „ments meg zuhatag-szájú emberektől, / könyvekbe plántált szó-rengetegektől. // Csak gyökeres szót adj…” (Áprily Lajos: Kérés az öregséghez). És nem lehet a végső hitvallást „gyökeresebb szavakkal” elmondani, mint ahogyan Jób mondta. Ez a tudás nem felismerés, nem „kiszenvedett” igazság. Már Jób boldog előéletében is együtt zengett más igazságokkal, ott volt a „szó-rengeteg” közt, és „zuhatag-szájú” emberek szájából is elhangzott. A szenvedésben és agóniában azonban egyedül ez maradt, mint egyetlen igazság, mint egyetlen erőt adó végső tudás, mint minden életesemény végső értelmezője. Mert a legszentebb üzenetet fejezi ki: Személyesen ismer az Isten, egymáséi vagyunk, Ő a Lét és Élet, hiányaimat, gyengeségemet, nyomorultságomat kipótolja, jóváteszi, értem jótáll, azaz megszabadít – és ez az én létemnek biztosítéka. 

Kedves Olvasó! Nincs gyökeresebb igazsága földi és romlandó életünknek, mint a húsvéti örömhír: Krisztus feltámadt, üres a sír! Ez az igazság az Élet Forrásához „ereszti gyökerét”, onnan szívja az Élő Vizet. Bárki lehetsz, bármid lehet, bármit elérhettél – ha ez az igazság életednek nem része, szánalmas idegennek érzed magad az életben, és minden-minden hiábavaló pótcselekvés. De ha ez az egyetlenegy igazság életlátásod kiindulópontjává válik, egyszerre nem idegen és ellenséges világ vesz már körül, és minden lényeges elvehetetlenül a tied lesz. 

Boldog az az ember, akinek a szenvedésben és majdan az agóniában szívéből feltör a nem pátosztalan dacos hitvallás: „Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára porom fölött megáll. És ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent.” Mert nem az anyag az élet hordozója, és annál több a testem, mint amit ez a bőröm takar!

Imádkozzunk!

Úr Jézus! Bizalommal várom a pillanatot, amikor porom felett megállsz. Segíts, hogy ez a bizalom mindig erősödjön bennem életem idejének múlásával addig a boldog pillanatig, amikor megszűnik az idő, és színről színre meglátjuk egymást a por felett. Ámen

A szerző evangélikus lelkész