Élet a mennyei erővel

„…és így szólt nekik: Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve. Ti vagytok erre a tanúk. És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” (Lk 24,46-49).

Kedves keresztény Olvasó! 

Ez az elmélkedés igyekszik elkerülni, hogy pünkösdi elmélkedéssé váljon, de a pünkösdi eseményre utaló alapige ennek veszélyét megteremti. Pünkösdivé válik az elmélkedés, ha a Szentlélek ma is ható erejének bemutatásával foglalkozik, és példákat hoz erre. Akkor válik a mostani időszak üzenetének hordozójává, ha a Szentlélek erejének várására, az azzal számolás lehetőségére irányítja a figyelmet. Ahogyan a Feltámadott a mennyei erőt kilátásba helyezi az alapigében, úgy szeretné ez az elmélkedés a mennyei erővel való élés utáni vágyat felkelteni. 

Még húsvét jegyében a Feltámadottat halljuk szólni, de már a húsvét utáni időre érvényes az útmutatás. Noha évről évre ünneplünk húsvétot, tudjuk, hogy Jézus feltámadása az emberi történelemben egyszeri esemény, ami „megváltoztatta az életet”. Azt mondták, hogy a világjárvány elmúltával sem lesz már olyan az élet, mint előtte volt. Szerintem pont olyan újra az élet, ha csak rajtunk múlik, mert az ember nem változott meg. Jézus feltámadása után azonban megváltozott az élet – legalábbis a megváltozás lehetősége jött el. Az övéi ugyanis nem maradtak olyanok, mint előtte voltak: felruháztattak mennyei erővel. Új emberek lettek – nem maguktól, a saját erejükből, „a férfi akaratából” (férfias akarással), belátva a húsvéti esemény fontosságát, hanem kívülről kapott erő által. Az az isteni kegyelem, ami a Messiás eljövetelében megnyilvánult, és Jézus életében megvalósult, karácsonykor emberré lett, nagypénteken életét adta, húsvétkor feltámadott, negyven nap múlva mennybe ment, mennyei erőként hat tovább az ember életében. Kereszténnyé nem az tesz, hogy ismerjük a bibliai történeteket, az egyház tanításait, hanem az, hogy mennyei erő hat az életünkben. Gondoljunk az Apostolok Cselekedeteiben olvasottakra: „Vajon megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy megkapták a Szentlelket, mint mi?” (10, 47).

Ahol a mennyei erő, ott a kereszténység.

Az egész Krisztus-esemény tehát nem csupán tantétel, elmúlt történések elbeszélése, és hitünk nem pusztán azok valóságos megtörténtének elfogadása. Ha ez így lenne, akkor nem különbözne a történelem nagy alakjairól szóló híradásoktól: Augusztus császártól, akinek a római polgárok a Pax Romana-t, a virágzó életet biztosító békeidőket köszönhették, vagy Szent Istvántól, aki a magyar államiságot megteremtette és megvédte, és tán neki köszönhetjük, hogy vagyunk mi még, magyarok. Ezekről tanulunk, tudunk, még késő korokig nyúló hatásukat is elemezzük, de nem többek a számunkra, mint tanulsággal és érdekességgel bíró történelmi tények. A Krisztus-esemény ezeknél több, lényegét tekintve egészen más.

A Krisztus-esemény ma is történik.

A tanítványok tehát megkapják a feladatot: „hirdetni kell a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” Tanúskodni kell arról, hogy Isten kegyelme eddig milyen módon nyilvánult meg Jézus Krisztus által. Szenvedéséről és feltámadásáról beszélni kell, mert ez a megtérés szükségességének és a bűnbocsánatnak alapja. Olyan feladat, ami annak a néhány halásznak és más kisembernek messze meghaladja az erejét. Hasonlóképpen érezhette magát Jónás, amikor Ninivébe kellett mennie… A tanítványok olyan élmény birtokában vannak – ez a Feltámadottal való találkozás –, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi a feladat szent és igaz voltát. Ez az élmény megváltoztatta életlátásukat, elvette félelmeiket, megnövelte önbizalmukat, és túláradó örömmel töltötte el a szívüket. Úgy tűnik, új emberek lettek. A feladat végrehajtásához ez azonban kevés: „ti pedig maradjatok a városban…!” Hiába akartok a túláradó örömtől kirohanni a világból, ne menjetek sehova, türelem! Még új emberként sem ti vagytok a cselekvők, nem ti fújjátok a passzátszelet, „nélkülem semmit sem cselekedhettek” (Jn 15,5)! 

Testvéreim, mi is túlértékeljük magunkat, ha úgy érezzük, hogy saját erőből is boldogulunk. Megtért emberek vagyunk, hányszor letettük már bűneinket Jézus keresztjénél, sőt, többször meg is tapasztaltuk már, hogy mennyei erő állt mögöttünk. Talán úgy érezzük, hogy bennfentesek vagyunk a mennyei ügyekben.

Mennyei ügyekben azonban nincsenek bennfentesek! Mennyei ügyekben az új emberré lett ember is rászorulónak és kiszolgáltatottnak bizonyul,

mennyei erőre minden új életfeladat és új élethelyzet előtt újra szükségünk van. És amíg azt nem kapjuk meg, addig várni kell, türelemmel és bizakodva. Bizakodásunk alapja az, hogy a mennyei erőt, a Szentlelket Jézus megígérte: „Ha ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13).

Az új ember abban különbözik az óembertől, hogy tudja már, hogy az egész élet mennyei ügy. Lehet élni az életet földi ügyként is, de így iszapbirkózássá válik az élet: keserves sárban fetrengéssé, ahol nem talál biztos támaszt a láb, minden sikamlós, és saját erőnkből arra telik csak, hogy egymást rángatjuk le a sárba. Itt is lesz győztes: piszkosan, kimerülten, végre a sárból szabadulni vágyva. Ahol azonban az élet mennyei üggyé válik, ott mennyei erők hatnak.

Valami titokzatos felhajtóerő hat,

ami szárnyalni segít, kiszámíthatatlanul emel és röpít, váratlan fordulatokat eredményez, átsegít a sár fölött tisztán, meglepően könnyedén és természetesen, mint amilyen a Feltámadottal való találkozás lehetett. El tudja képzelni ezt az élményt az, aki siklóernyőzik, de ismeri ezt az élményt Ézsaiás is, aki sose siklóernyőzött: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el” (Ézs 40,31). Ámen.

Imádkozzunk!

Feltámadott Úrjézus! Köszönjük, hogy nem hagytál minket magunkra, miután a mennybe mentél. Köszönjük, hogy – ha nem is éltünk azokban a napokban, amikor az emberek testben találkozhattak Veled – te mégis jelen vagy a mi életünkben is, remélhetünk és várhatunk mennyei erőt az életünkben. Köszönjük, hogy kereszténységünk nem csupán emlékezés és szabályok követése, hanem mennyei élmény. Köszönjük, hogy életünk mennyei ügy. Ámen.

A szerző evangélikus lelkész