Életkezdet

Hónapokon keresztül vergődött Zajáczi Jánosban a gondolat, hogy folyton magára maradt minden beszélgetésben. Ilyenkor iszonyúan megfájdult a feje. Ezt az állapotot sűrű, egyenletesen mély lélegzetvétellel sem tudta feloldani. Hiába igyekezett, a feszültség csak nőtt, egyre terebélyesedett benne, és persze körülötte. Nyugtatni próbálta magát, hogy csak kisebbségi komplexus gyötri. A valóságban, a szó fizikai értelmében beképzelte az egészet. Meggyőződéses képzelgő, betegesen gyanakvó emberke lett. Különösen amióta az unokanővérétől megtudta: az apja kétségbe vonta, hogy ifjú Zajáczi Jánost magát, a Zajáczi féle prototípust, ő nemzette-e. Annyira bántotta a dolog, hogy negyedszázaddal később az egyik Budapesten élő nagybátyjától újra megkérdezte:

– Győző bátyám! Tényleg igaz, hogy apám kétségbe vonta és nem hitte el, hogy ő az apám? 

– Tudod, Janika, a helyzet nem ennyire egyszerű. Apád megjött a hadifogságból, majdnem két évig nálam lakott. Legény voltam magam is, de az akkor alakult biztosító társaság Pest vármegyei igazgatóságának vezetőjeként kétszobás lakást kaptam a Rózsadomb aljában. Apád nagyon haza akart menni Rahóra, a ruszkik azonban senkit sem engedtek Kárpátaljára. Néha napokra eltűnt. Sohasem mondta, hogy hova megy. Annyit tudtam, mert mesélt róla, hogy Sopronban van egy gyönyörű lány, akit még a háború előtti, kezdő főiskolás éveiben ismert meg, de nem említette, hogy újra összemelegedtek. 

– Ezt, hogy tetszik érteni? – vágott közbe indulatosan Janika. Rémülten, de tanácstalanul, gyermeki naivitással bambult a nagybátyjára.

– Hát hogyan? Hát hogyan? Azzal a kétkedéssel, hogy az apád azt gondolta, hogy nem tőle esett teherbe az édesanyád – magyarázta. – Tőlem kért tanácsot, hogy mitévő legyen. 

– Mit tanácsoltál neki? 

– Meg is lepődtem, meg nem is. Apád igen jóképű ember volt, futottak utána a lányok. Özvegyasszonyok is ólálkodtak körülötte. Tudod, kisfiam, akkoriban nagyon kevés férfi élt hazánkban, mert többségüket elemésztette a háború – mondta. 

Igazából nem akart válaszolni az unokaöccsének, de Janika sokkal keményebb, egyre erélyesebb hangon megismételte a kérdést:

– Szóval, mit tanácsoltál?

– Hát azt, amit ilyenkor az egyik úriember szokott mondani a másik úriembernek. Azt mondtam apádnak, hogy vedd el azt a lányt feleségül, ha már megcsináltad a bajt! – mondta, majd halvány, huncutkodó mosoly kíséretében hozzátette: – Azt is mondtam neki, hogy ez a kötelessége, mert nem lehet azt a lányt, az édesanyádat szégyenben hagyni! 

Zajáczi János évekkel később is emlékezett ezekre a mondatokra. A legidősebb fiú volt a családban. Négy öccse követte a sorban. Orgonasípokra hasonlító formájú, kócos kölkök voltak. Érződött, hogy a papája bármennyire igyekezett, valahogy nem sikerült a feleségének leánygyermeket nemzenie. Sokszor dünnyögte maga elé: 

– Én csak álmodozni tudok a copfos lánykákról, de azok nekem nem sikerülnek.

Nagyon akarhatta, de nem jött össze. Hiába rugaszkodott annyiszor neki, csak azok a kócos orgonasípok lettek belőle. Zajáczi apja – az öccsétől kapott tanácsok ellenére – óvatos maradt, mert erősen megkérdőjelezett mindent, ami az üggyel kapcsolatba hozható lett volna. Janika a XX. évszázad felének szeptemberében látta meg a napvilágot, de az ő megkérdőjelezhetetlen édes anyukáját csak decemberben vezette oltár elé az apja, akit akkor is titokban vett nőül, mert Rákosiék nem vették jó néven, ha valaki az egyház előtt is hűséget fogadott a párjának. A modern kivitelű, 1930-ban épített soproni Szent István-templom sekrestyéjében adta őket össze a város plébánosa. Janika buksiját is ekkor keresztelte meg szentelt vízzel a szent életű ember. 

A mohó étvágyú, 160 dekagrammal világra jött koraszülött kevés anyatejet kaphatott volna az édesanyjától, mert a hetedik hónapban még kevés volt szegénynek. A szemközti ház poncichter asszonykája ugyanaznap reggel szülte meg a kilencedik hónapban Knábel Lujzit. A teltkarcsú, feszes mellű sváb teremtésnek megadta a Jóisten, hogy mások gyermekét is táplálhassa bőséges és illatos anyatejével. Jutott tehát a Zajáczi gyereknek is. Az asszonyság cumisüvegbe tette a tejecske felét, olykor-olykor a harmadát, s az ura mindennap délután pontban négy órakor átvitte Janikának a fridzsiderben lehűtött „életerőt”. Azért ennyire pontosan kiszámítható időpontban, mert akkor ért haza a munkájából. Kommunizmus ide, kommunizmus oda, az édesanyák nem a nemzetiségüknek vagy a hétköznapi politikai gondolkodásuknak megfelelően segítettek egymásnak. Knábel Lujzika apukája meg egyszerűen azt tette, amit a felesége mondott neki. Vitte a sterilen tartott tejet Janikának, aki ettől ugyanolyan gyorsan gyarapodott, ahogyan Lujzi, sőt néhány hónap múlva utol is érte. Ledolgozta azt a két hónapot, amit neki még a kellemes és kényelmes magzatvízben kellett volna végiglubickolnia. Burokvédelem helyett a Jungfrau teje védte meg az immunrendszerét.

Janika vér szerinti apaságát rendíthetetlenül megkérdőjelező apukája semmit sem tudott az egészről, hiszen amikor elment a határt őrizni, akkor még minden szereplő aludt, s amikor hazaért, akkor már újra aludtak. Ilyen volt akkortájt a magyar világ! Benne ezekkel az egyszerű, s mégis olyan nagyszerű emberekkel, akik nem hallottak a Budapest, Andrássy út 60. szám alatti kínzásokról, meg a körömlehúzó pribékekről, meg az MDP Duna-parti székházának alagsorában működő, állítólagosan emberhúst daráló gépezetekről.

Ezek a végső megoldások semmiben sem különböztek a náci haláltáborok „Endlösung” gyakorlatától, csak a politikai színezetük tért el… Az éberségük egyforma volt, függetlenül attól, hogy kiszolgálóik tudtak vagy nem tudtak róla. 

Zajáczi Janika elkezdhette földi gyarapodását, bár ő maga csak érezhette a sváb asszony finom anyatejének áldásos hatását. Élvezte onkel Grázli hátsó kertjében a következő év tavaszi virágainak illatát, sőt apró kezecskéjével meg is érinthette azokat. Édesanyja karján gondtalan volt az élet. Apja végre, vizsgálatok nélkül is elfogadta, hogy ő Janika vérszerinti apukája. Persze akkor még senki sem sejtette, hogy az első Zajáczi pulya mégiscsak más lesz. Gyorsabban alkalmazkodik az e világi lét minden rezdüléséhez, mert hamar meg akarja érteni. Ötesztendős korában már folyékonyan elolvasta az Egri csillagokat. Ugyan még nem mindent értett az első maradandó olvasmányélményéből. Noha a regény cselekménye az ország déli vidékén kezdődik, képzeletében Gergő és Vicuska mégis az Ikva-patak partján játszott, ám vonzódásuk minden pillanatát még nem foghatta fel. Viszont azt első olvasás után megértette, hogy Hegedűs hadnagy elárulta a várvédőket és gond nélkül be akarta engedni a turbános janicsárokat. Tehát, halnia kellett, s a halála megerősítette Eger vár népének hősiességét a török túlerő legyőzéséhez. 

Mindezt megbeszélte az anyukájával. Tudni akarta, hogyan halt meg Hegedűs, mit jelentett a hurok a nyakán, ki a hóhér, aki kirúgta lába alól a bakot, mi a bitó, amelyen lógó kötél által megfulladt az áruló Hegedűs hadnagy, és Dobó várkapitány miért törte ketté a pálcát. Anyja odaült melléje az asztalos nagybácsi által készített gyermekpadba. Alig bírt beülni a padba, mert már a harmadik testvérkéje gömbölyödött a hasában. Elárulta Janikának a titkot:

– Én kicsi fiam, nézzed csak! Itt van bennem a harmadik testvérkéd. Nem tudjuk még, hogy fiút vagy leányt hoz majd a gólya, de hamarosan meghozza, a jövő hónap közepén.

– Ha a gólya hozza, édesanyám, akkor miért lakik most a te hasikódban? – kérdezte csillogó szemekkel az első gyermeke, aki azt is pontosan tudni akarta, hogy a gólya azzal a hatalmas csőrével fogja-e kiemelni onnan a testvérkéjét. 

Édesanyja megsimogatta a fejét és közben nevetve mondta:

– Annak is eljön az ideje. Te csak annyit fogsz látni, hogy pólyában érkezik hozzánk a kistestvéred.

A Zajáczi gyerek arra már emlékezett, mert 1956 novemberében ő vitte le a meleg, fűrészporos pincébe Aladárt, akit egyszerűen Ali babának hívott. A tankok lánckerekei, ahogy elhaladtak a pince lejárata melletti járdaszélen, mindent meg- és szétremegtettek. Ali baba pólyájára nyomás nehezedett, Janika erősen szorongatta öccsét a hófehér babakelengyében. 

Évekkel később említette is az édesanyja: 

– Fiam! Olyan ragaszkodó szeretettel vigyáztál az öcsédre, hogy majdnem megrepedt a szívem a boldogságtól.

Zajáczi Ödön elsőszülött fia inkább csak érezte, hogy jót tett, mert akkoriban csak érezhette, hogy a legidősebb testvérnek kötelessége vigyázni a kisebbekre, hiszen nála is védtelenebbek a lánctalpas szörnyetegekkel szemben.