Életünk ideje

Az idő sodrásában élünk, így alig vesszük észre, hogy „az évek szállnak, mint a percek”. Többnyire a naptár, s az esztendő vége figyelmeztet minket arra, hogy Pál apostolnak igaza van, „az idők gonoszak”, észrevétlenül telnek a napok, az évek, s velük együtt az élet.
Ilyenkor ismét figyelmünk fókuszába kerül az idő, melyről csak addig tudjuk, hogy mi – akárcsak Szent Ágoston –, amíg nem kérdezik meg tőlünk, hogy micsoda. Mert az idő valójában titok, misztérium, láthatatlanul jelen való és megfoghatatlanul kitapintható. Ha akarjuk van, ha akarjuk nincs, mert a homokóra is csak addig működik, amíg gondunk van rá, s fordítunk rajta egyet. Ha magukra hagyjuk a lepergett homokszemeket, máris megállt az idő. „Idő többé nem lészen” – olvassuk a Jelenések könyvében. Az idő igazából nem más, mint örökös változás, és csak a változás örök, minden más mulandó. Ám az örökkévalóság felől szemlélve – sub specie aeternitatis – „ezer esztendő annyi, mint egy nap, amely elmúlt” (90. zsoltár). Ezért mondja az Úr Jónás könyvében: „Van időm, én várhatok, / előttem szolgáim, a századok.” (Babits)
Nekünk azonban ennél jóval kevesebb idő adatik a zsoltáros szerint is: „Életünk ideje hetven, vagy ha több nyolcvan esztendő, s nagyobb része hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” Talán ezért igyekszünk minden percét megragadni – carpe diem –, így életünket immár erőltetett menetben éljük. „Fut velem egy rossz szekér, / Utána mintha jajszó szállna, / félig mély csönd és félig lárma.” (Ady Endre) A szekerek és a szekértáborok rohanása közben egyre inkább elmagányosodunk, magunkra maradunk, amihez a járvány is jócskán hozzájárul. Így nem az a kérdés, hogy az elmúlt esztendőben utolértük-e magunkat, hanem sokkal inkább az, hogy a lelkünk utolért-e minket.
Mária és Márta történetéből tudjuk, hogy a szüntelen szolgálatnál, a robot üzemmódnál többet ér, ha olykor csak vagyunk, és Jézus lábaihoz kuporodva hallgatunk, mert először lenni kell, s csak aztán tenni. Ha mérleget készítünk az elmúlt időről, föltehetjük a kérdést: mennyi volt benne a lenni és mennyi a tenni? Sajnos a mi kultúránkban a „lenni” többnyire fölösleges időtöltésnek tűnik, holott a csendnek, a csendes, szavak nélküli vagy szavakkal átszőtt imának, meditációnak igen nagy szerepe van a transzcendenssel és a saját lelkünkkel történő találkozásban. „Keressétek először Isten országát s az ő igazságát, s a többi is megadatik nektek” – mondja Jézus. (Máté evangéliuma) Bonhoeffer, a mártír teológus szerint a nagykorúvá vált világ embere semmit sem bíz az Istenre vagy a véletlenre, ezért a „tenni” bűvöletében élve saját kezébe vette a sorsát.
Azóta csak súlyosbodott a helyzetünk, és még egy láthatatlan ellenség ellen is kell küzdenünk. Most még inkább szükségünk volna egy befelé forduló, csendesebb életre, melyben jóval fontosabb lenne a spiritualitás. Napjainkban óriási nyomás nehezedik ránk minden tekintetben, a normalitástól eltérő életvezetésre ösztökélve minket. Azonban az igazi kérdés mégiscsak az, hogy mit kezdtünk eddig, s mit kezdünk ezután a nekünk adatott idővel. Különbséget tudunk-e tenni a lényeges és lényegtelen dolgok között a hétköznapokban?
Egyik református püspökünk megrendítő tanúságot tett arról, hogyan változott meg az élete, amikor halálos szívbetegséget diagnosztizáltak nála. „Hirtelen minden átértékelődött bennem, a lényeges lényegtelen lett számomra és fordítva. Megértettem, hogy a családomnál és más emberi kapcsolataimnál semmi sem lehet fontosabb. Igyekeztem minél többet velük lenni, kifejezni az irántuk érzett megbecsülésemet, szeretetemet, és élvezni az együttlét örömét. Természetesen az emberi kapcsolataim mellett az Istennel való kapcsolatom is elmélyült. Amikor a szívsebész figyelmeztetett, hogy a műtétnek halálos kockázata van, ezt válaszoltam: meg vagyok győződve róla, hogy semmi olyan nem fog történni velem, amiről ne tudna az én Istenem. Ezzel a reménységgel vártam a műtétet, amely hál’ Istennek sikeresen végződött, szinte új szívet kaptam ajándékba.” A hasonló kataklizmák, megrázkódtatások kijózanítanak bennünket, és a lényegtelenről a lényegesre irányítják a figyelmünket. „Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben semmi sem olyan fontos: sem a pénz, sem a hatalom, sem a szerencse, csak az, hogy valaki igazán szeresse.” (Goethe) Ha jól sáfárkodunk a nekünk adatott idővel, akkor előbb-utóbb rájövünk, hogy a „szeretném, ha szeretnének” végső igazságát semmi sem írhatja felül. Ha komolyan vesszük, hogy az idő nincs a mi birtokunkban, hogy az életünk ideje nem a mi kezünkben van, hanem az Örökkévalóéban. Ahogy a zsoltáros mondja: „életem ideje a kezedben van” (31. zsoltár).
Luther Márton betegágyában fekve jött rá, hogy ez az ige nem csak a halálunk órájára vonatkozik, de az egész életünkre, annak minden napjára, órájára és percére. Tehát az időnk nála van elrejtve, s mi újra meg újra kérhetjük, hogy adassék nekünk idő a jóra, bármi legyen is az. „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk, és kezeink munkáját tedd maradandóvá” (90. zsoltár). Az Istentől elkért idő mindig minősített idő, kairosz, ami valami olyanra rendeltetik, ami Istennek, embernek egyaránt kedves. „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám – mondja majd Jézus az ítélet napján azoknak, akik könyörületesek voltak a „kicsinyekkel”, a rászorulókkal szemben, mert az Isten kezéből elkért idő a könyörületesség ideje. Jézus élete minden percét az Atya kezéből kérte és vette el, ezért könyörült másokon, akár még szombaton is, tudta, hogy az Emberfia a szombatnak is ura.
Kortársai szerint a szombat Isten és ember számára az abszolút nyugalom napja volt, amelyen még gyógyítani sem volt szabad. Azonban Jézus életének ideje nem Mózes, hanem Isten kezében volt, tőle kérte el, ezért nem a törvény betartása, hanem a könyörülő szeretet motiválta inkább. Mert rendelt ideje van mindennek. Isten országában csak a gyűlöletnek nincsen rendelt ideje, de a gyógyításnak, a békének és a szeretetnek annál inkább.
Nem olyan egyszerű azonban különbséget tenni az idők között, melyek mindig más és más kihívást tartogatnak számunkra. A nehéz idők, a nemszeretem napok elől szívesen menekülünk, ha csak tehetjük, s nem gondolunk arra, hogy most a nehézségek, a sírás ideje jött el, de majd eljön a nevetés ideje is. Ha Isten kezében tudjuk a sorsunkat, s az ő kezéből vesszük el ama nehéz időket, akkor könnyebben is fogjuk elviselni azokat. E járvány idején is vannak, akik azért tüntetnek, mert nem tudják és akarják elfogadni, hogy megvan az ideje a gyásznak és megvan az ideje a táncnak. Szerintük nekik most is joguk van ahhoz az élethez, amit eddig éltek, s nem törődnek azzal, hogy emberek ezrei esnek áldozatul a láthatatlan ellenségnek. Az élményekre, élvezetekre fókuszáló, és azokban szocializálódó ember nem tud mit kezdeni a nehézségekkel, ezért inkább elfordul tőlük és tagadja azokat. Életünk eseményei – akár jók, akár rosszak – időbe ágyazottak, tehát az idő foglyai, vagyis mulandók, akárcsak mi magunk. Mindennek megvan a maga ideje, jó tudni ezt és reménységgel várni a gyász után a tánc, a sírás után a nevetés idejét.
Életünk hídjának két tartópillére a tér és az idő, melyek közül az első jól érzékelhető, a második láthatatlanul jelenlévő. A térrel törődünk, belakjuk, igyekszünk otthonossá tenni, az idővel azonban nem tudunk mit kezdeni. Az idő olyan, mint az Isten: láthatatlanul van velünk, ezért gyakran úgy tűnik, mintha nem lenne. Mégis harcolunk ellene, versenyt futunk vele, igyekszünk győzni fölötte. Ami régen hónapokba került, az ma néhány óra vagy másodperc alatt megtörténik velünk. Hajdan hosszú leveleket írtunk egymásnak, ma már elég egy SMS, néhány szó, és kész a villámgyors kommunikáció. Egyre több időt takarítunk meg, mégis egyre kevesebb időnk marad magunkra, egymásra. Ma már a markunkban szorongatjuk az időt, de minél jobban szorítjuk, annál jobban kifolyik a kezünk közül. Igaza van Salvador Dalinak az Elfolyó idő című képével, ahol az órák az idővel együtt folynak széjjel. Nem mindegy, hogy életünk ideje kinek a kezében van, a miénkben vagy annak a kezében, aki az időnek is Ura.
Az élet úgy hozta, hogy néhány esztendeje ismét költöztünk. Amikor a falióra is a helyére került, szinte akaratlanul is Dürer fából faragott, imádkozó kezét helyeztem alá. Csak később jöttem rá, hogy ez nem véletlenül történt, hiszen életünk ideje Isten kezében van, ezért újra meg újra kérnünk kell, hogy adassék nekünk idő.
„Életünk ideje a kezedben van, Uram. Kérünk, adassék nekünk idő úgy, amint te akarod, kiméred és adod. A kezedben van mindennek az ideje, az örömnek, a bánatnak, a gyásznak, a táncnak, a beszédnek és a hallgatásnak, a születésnek és a halálnak az ideje. Add, hogy fölismerjük a nekünk rendelt időt és élni tudjunk vele mindenkor. Küszöbünkön áll és az ajtónkon kopogtat az új esztendő, az általad nekünk szánt idő. Add, hogy ne legyen hiábavaló a fáradozásunk az új esztendőben sem. Add, hogy Mártaként munkálkodjunk, szolgáljunk, és Máriaként a lábadhoz kuporodva téged hallgassunk. Add, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy mindennek megvan az ideje az életünkben, az életünk ideje pedig a Te kezedben van. Add, hogy a nekünk adatott időt szántóföldbe rejtett kincsnek tartsuk, amiért érdemes mindent eladni, hogy végre miénk legyen. Add, hogy újra meg újra elkérjük tőled az időt, s megízleljük benne az örökkévalóság jó ízét. Add, hogy hálásak legyünk az eddig nekünk adatott időért, s azért, ami ezután, az új esztendőben adatik nekünk általad. Ámen.”
Simon István
lelkész
2022-01-03