Életünk legyen krisztusi

Egy keresztény újságíró olyan munkát tegyen le az asztalra, aminek minden karakteréért felelősséget tud vállalni – vallja Vágvölgyi Gergely újságíró, műsorvezető, politológus. A kétgyermekes édesapával gyermekkori emlékekről, az evangelizáció fontosságáról és legújabb műsoráról beszélgettünk.

– Szombathelyen született, ahová mind a mai napig erős szálak kötik. Mit adott a szülőváros, s annak miliője?

– Származásomat tekintve büszkén mondom magam vidéki embernek, annak ellenére, hogy két és fél éves koromban szüleimmel felköltöztünk Budapestre. Szombathelyi kötődésem az apai nagyszüleimnek is köszönhető. Egészen kicsi koromtól az iskolai szünetek nagy részét velük töltöttem. A várossal és az ott lakó közösséggel is élő kapcsolatot ápolok, bár mostanában egyre ritkábban jutok haza. Nagypapám, aki már visszaköltözött a Teremtőhöz, nagyon fontos és karizmatikus ember az életemben. A Börzsönyből származott, így a nyaraim másik részét ennek a tájegységnek az északi részén tölthettem. Mondanom sem kell, hogy egy gyermeknek mekkora élményt ad, ha egy hónapon keresztül vadkempingezik, forrásvízből iszik, patakban fürdik és láthatja, ahogy a nagypapája kézzel fogja ki a pisztrángot. Erdészemberként a nagypapám élő és szoros kapcsolatban állt a természettel és ezzel együtt átadta nekem a hegyek, az élővilág és az Isten-szeretet fontosságát. Mélyről jövő, stabil alapokon álló Isten-hitében felfedezhetőek voltak a népi jámborság elemei és az a személyes tapasztalat, hogy a Jóisten a tenyerén hord minket, bármi is történjék velünk. Bölcsessége és példája életem végéig elkísér.

– Nagypapájától örökségül kapott hite sosem ingott meg?

– Volt időszaka az életemnek, amikor eltávolodtam az egyháztól, de aztán édesanyám terelgetésének köszönhetően, gimnazistaként ismét elkezdtem hittanra járni. Ekkoriban találtam rá az újpest-kertvárosi Szent István Plébániára, ahol igaz barátokat, lelki atyát és ministránsközösséget kaptam. Több mint tíz évig ministránsvezető voltam, hittantáborokat szerveztünk, a közösség újságát szerkesztettük együtt egy barátommal, aki azóta már a sógorom is, virrasztásokat és imaórákat tartottunk. Megbízást kaptam arra is a hívektől, hogy az egyházközségi képviselőtestület tagja, majd később az elnöke legyek. Ez az aktív közösségi létforma rengeteg felismeréssel és tanulsággal járt, és nagyon fontos Isten- és egyházkapcsolatot alakított ki bennem, ami a mai napig erős kapaszkodót jelent.

– Közösségépítőként, mély hittel és személyes Isten-kapcsolattal, nem fordult meg a fejében a papi hivatás gondolata?

– Jól érzi, elgondolkodtam rajta, de az én meghívásom a családi hivatásban való kiteljesedésre szólt. Az újpest-kertvárosi Szent István-templom különleges hely az életemben. Itt találkoztam a feleségemmel, itt házasodtunk össze és itt kereszteltük két gyermekünket is. Bár most messzebbre költöztünk a plébániától, a közösséggel élő és baráti kapcsolatot ápolunk.

– Ifjú kora óta ismerhetjük hangját a rádióból, gondolatait az újságokból, személyét pedig mint műsorvezető. A hivatás talált Önre vagy tudatos választás gyümölcse?

– A közszereplés sosem állt távol tőlem. Éreztem is erre indíttatást és elhívást. Úgy gondolom, a kapott talentumainkat nem elásni, hanem kamatoztatni kell. Ezt Jézus egyik példabeszéde is megerősíti. A kisebb-nagyobb szereplések, műsorvezetések már a gimnáziumi éveim alatt elkezdődtek. Tizenhét évesen készítettem először műsort a Mária Rádióban, aminek aztán hét éven keresztül lehettem önkéntes szerkesztő-műsorvezetője. Ezzel egy időben indult el az újságírás is. Minden megnyilvánulásomban az a szándék vezérelt, hogy hatással legyek a társadalomra.  

– A 777 maroknyi lánglelkű hívő fiatal kezdeményezése. Ez a blog is szolgálatként érkezett az életébe?

– Igen. 2016-ban Martí Zoltán barátom alapította a 777 blogot, melynek a kezdetektől fogva aktív részese lehettem, mint szerző, s mint a saját rendezvények, előadások házigazdája. Ez a szolgálatvállalás ismét megerősítette a hitemet és az egyházhoz való ragaszkodásomat. Missziós-evangelizációs újságírással, konzervatív véleményformálással foglalkozni fontos és szükségszerű. Persze, ez olykor azért rázós területté is tud válni, amiben előfordulhat, hogy rálépünk egy-egy aknára, de ha a Jóisten erre hív, akkor menni kell és tenni a feladatot. Egy nagyon fiatal, rajongó Isten-kapcsolattal megáldott közösségnek lehettem a tagja, ahol merítkezni is tudtam a többiek személyes hitéből. Csupa olyan társat kaptam, akiktől folyamatosan tanultam, s ez nagy erőt adott a későbbi feladataimhoz is. Több, közösen eltöltött év után szakmai kapcsolatunk mára befejeződött, de örömmel követem, hogy a közösség még mindig sokezer fiatalt képes megszólítani és elhívni akár egy imaórára vagy egy keresztény előadásra. Számos megtéréstörténet is fűződik a 777 működéséhez, ami egyértelműen bizonyítja, hogy egy Istentől kapott missziós eszköz, amit támogatni kell továbbra is.

– A Vasárnap.hu főszerkesztőjeként aztán vezetői szerepkörbe került. Milyen próbatételekkel kellett megküzdenie?

– Ennek a megtisztelő felkérésnek köszönhetően két évig vezethettem egy kereszténydemokrata lapot. A legnagyobb szakmai kihívást az jelentette, hogy az érkezésem előtt nemrég indult, kis olvasótáborral bíró hírportálból kellett az országos térképre felhelyezni a Vasárnapot. Ez a stafétabot továbbadásakor, a lehetőségeinkhez képest, úgy érzem, sikerült. Közben a baloldaltól folyamatos támadásokat kaptunk. Nem meglepő, hiszen a figyelem középpontjába került egy keresztény portál, ami elkezdett fejlődni. Ezeket a cikkeket olvasva, féligazságokból próbált teljesen hamis narratívát felépíteni az ellenoldal, így az ilyen kritikákat nem vettem relevánsnak. Előfordult, hogy normális, emberi hangon formált ellenvéleményt kaptam, amellyel kapcsolatban így kialakulhatott egy korrekt párbeszéd. A történethez az is hozzátartozik, hogy évek óta nem olvasok kommenteket a cikkeim alatt, mert a feleségem letiltott róla. Hálás vagyok a bölcsességéért. Sok álmatlan éjszakától óvott meg!

Jelenleg a Mandiner főmunkatársaként tevékenykedem, ami egy konzervatív jobboldali újság, széles körű olvasótáborral. Azzal, hogy megírhatom a keresztény témáimat, interjúkat készíthetek egyházi főméltóságokkal, a missziós vonal is tovább él a hivatásomban.

– Az utóbbi hetekben az Agapé házigazdájaként láthatják a nézők. A Duna Televízió társadalmi és közéleti témákat feldolgozó, új vallási műsorában hétről hétre hív közös gondolkodásra egyházi és közéleti személyeket. Ez az első televíziós műsora?

– Igen, s ezzel gyermekkori álmom vált valóra. Áldottnak érzem magam, hogy ebben a műsorban tevékenyen részt vehetek. Bár az arca és házigazdája én vagyok az Agapénak, ez igazi keresztény csapatmunka, ami sok ember nagyon komoly, hozzáértő és alázatos munkájából áll össze nagy egésszé. A miliő külön szót érdemel, hiszen az adásokat nem egy stúdióban, hanem külső helyszínen rögzítjük. A stáb megérkezik és egy klasszikus, gyönyörű étteremből rövid időn belül egy étterem-stúdió épül fel. Ezzel a különleges hangulattal szeretnénk azt az érzetet is megadni a nézőnek, hogy ő is az Agapé asztalához ülhet velünk, az esti vacsora elfogyasztása közben. Művészekkel, szakértőkkel, egyházi személyekkel ülünk le hétről hétre egy asztalhoz, hogy megvitassuk a mindennapi életünk meghatározó kérdéseit – őszintén, tabuk nélkül. Egy-egy nagyon fontos vagy aktuális társadalmi kérdésről, jelenségről beszélgetünk, hogy miként gondolkodik a kereszténység, mit tanít róla és miért pont azt tanítja, amit. Ennek a logikáját, összetettségét próbáljuk bemutatni, s azt, hogy milyen gazdag a kereszténység hitrendszere. Ez a műsor ismét egy olyan missziós terület az életemben, amiért hálával tartozom.

– Meg kell vallani a hitet ma a közéletben?

– Szükségszerűen! Az életem valahol egy megtéréstörténet. Mély meggyőződésem, hogy a talentumaimat a Jóistentől kaptam, tehát az a feladatom, hogy szolgáljam őt és az embertársaimat, a hazámban és az egyházamban végzett missziós tevékenységeimen keresztül. Egyre inkább él bennem a bizonyosság, hogy minden cselekedetemet Jézusért tegyem. Az Agapé felvétele előtt rózsafüzért szoktam imádkozni: a négy vendégért felajánlok egy-egy tizedet, az ötödiket pedig a stábért, a műsorért és a nézőkért. Vallom, hogy a mindennapokban úgy kell élnünk, hogy az krisztusi legyen. Főleg nekünk, akik a nyilvánosságban beszélünk keresztény értékekről, istenhitről és Jézusról. 2022-ben egy keresztény újságírónak különösen fontos, hogy olyan munkát tegyen le az asztalra, aminek minden karakteréért felelősséget tud vállalni. Ez élő istenkapcsolat nélkül lehetetlen. Észrevettem magamon, hogy amikor az imaéletem mély és kiegyensúlyozott, akkor minden működik körülöttem. Férjként, apaként és a hivatásbeli feladataimban is jobban helytállok.

– A próbatételek idején miben tér el a keresztény magatartás a nem hívőkétől?

– A keresztény nem attól más, hogy nem esik el, hanem attól, hogy újra és újra belekapaszkodik Istenbe és feláll. Ő a legkilátástalanabb helyzetekből is kivezet bennünket, ha rábízzuk az életünket. Bukásaink, bűneink letételére katolikusként külön nagy kegyelem a szentgyónás, keresztényként pedig, hogy Jézusban mindig megújulhat az életünk. Nem egyszer vagy kétszer, hanem mindennap hívhatjuk őt az életünkbe. A hibáinkat és eleséseinket is a kereszt alá tehetjük, ezzel nem felmentve, hanem az ő irgalmas szeretetébe helyezve magunkat.

– A világban ma nagyon erős szellemi háború dúl. Hogyan látja a kereszténység jövőjét?

– Ennek a harcnak az egyik oldalán a gonosz áll, akinek egyértelműen az a célja, hogy a világ önpusztító úton járjon. Ha mi, keresztények felvesszük a harcot, amibe hitbéli és morális kötelességünk is beleállni – nem vonhatjuk ki magunkat belőle, mert az a mulasztás bűne –, s mindezt úgy tesszük, hogy Jézust hívjuk az életünkbe, akkor a világ világosságai és áldása lehetünk. Ha így cselekszünk, akkor talán nem is olyan borús a kereszténység jövője és a világé sem. Az emberiségnek irgalomra és szeretetre van szüksége. Mióta édesapa vagyok, még tudatosabban veszek részt ebben a szellemi küzdelemben. Pontosan azért, mert a világ a maga nihilizmusával, lelki és szellemi nyomorúságban él. Ha húsz év múlva elém állnak majd a gyermekeim és felteszik a kérdést, hogy apa, mit tettél azért, hogy ez a világ jobb legyen, szeretném azt felelni nekik, hogy mindent, ami tőlem tellett. A többit Istenre bíztam.

Lonkay Márta

2022-03-31