Előttünk álló találkozás

„Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. Ne panaszkodjatok, testvéreim, egymásra, hogy el ne ítéltessetek. Íme, a bíró az ajtó előtt áll. Vegyetek példát, testvéreim, a szenvedésben és a türelemben a prófétákról, akik az Úr nevében szóltak. Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr; mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” (Jak 5,7-11)

Kedves keresztény Olvasó!

Adventben az Urat várjuk. Ugyan advent a karácsonyra készülés időszaka, amit kisböjtnek is neveznek, mai igénk mégis az előttünk álló találkozásra készít fel. Az adventisták, ez a protestáns gyökerű keresztény felekezet sem a karácsony ünneplésére gondol, amikor magát adventistának nevezi, hanem arra a második eljövetelre, az evangélium csúcspontjára, amiről igénk is beszél. Így adventünk tartalma a karácsonyon túlmutató jelentést kap.

Mára a karácsony a nyugati társadalmakban – és így a magyar társadalomban is – a jólét ünnepe lett. Nem vitatom, hogy elhagyottaknak, egyedül maradottaknak, nyomorgóknak „keserves ünnep” – de épp azért keserves, mert a nagy többség számára elfajult a jólét ünnepévé, sőt talán a jólét ünneplésévé vált. Köztudott, hogy karácsonykor lesznek a legtöbben öngyilkosok… Pedig eredeti értelmében éppen a szenvedőknek, a raboknak, a szegényeknek, betegeknek az örömünnepe – gondoljunk a Keresztelő János kérdésére adott jézusi válaszra! De a karácsonyi örömünnep legmélyebb értelmét ez fejezi ki: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek – ami azt jelenti: Velünk az Isten” (Mt 1,23). Karácsony annak az ünnepe, hogy 

Isten a szenvedő ember társául szegődik.

Ez a lényeges, életet és reményt adó üzenet elfakul, ahol látszólagos bőség, szabadság és „felesleges” jólét uralkodik. Ebben a helyzetben a karácsonyon túlmutató adventi üzenet is eltorzul: Krisztus második eljövetele inkább fenyegetés a számunkra, mint biztatás. Ki akarja közülünk, hogy végre vége legyen a világnak? Ki várja közülünk türelmetlenül ennek az oly sok érzéki örömöt adó anyagi világnak a végét? Annyi tervünk van még: még el akarunk jutni egzotikus üdülőhelyekre, még bővíteni akarjuk a házunkat, már kinéztük az álomautót – és mindezekre szépen gyűlik a pénz a bankszámlánkon… Ki várja itt a véget türelmetlenül? Türelmetlenül legfeljebb bankszámlája lassú gyarapodását kíséri szemmel az ember.  

Ki kell mondanunk, hogy ma nem tűnik életszerűnek az alapige. Ezért hangozhatnak szavai üresen, ezért alkalmasint nem jelentenek nekünk sokat, ezért nehéz magyarázni üzenetét. De ez nem csak a konkrét alapigére igaz, hanem Isten Igéjének egészére. Minél nagyobb a jólét, annál semmitmondóbb az evangélium. Minél kevésbé érzi rabnak magát az ember, annál kevésbé érti/értékeli a szabadulás hírét. A testi jólét lelki elhízásra hajlamosít. Ahol a legnagyobb a jólét, ott már eladják a templomot, az Isten házát. És ahol „tombol” az anyagi szegénység és a kilátástalanság, ott értik az evangéliumot.

Az evangélium mindig szegényeknek hirdettetik, a lelki szegényeknek (lásd Mt 11,5). „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Isten Igéje a gőgösek, a jólétben lelkileg elhízók, a „nem-várakozók” számára üres szó. Ennek a gondolkodásra hívó írásnak szándéka, hogy rámutasson arra, hogy minden anyagi jólét ellenére is lelki szegények vagyunk, akik Isten kegyelmére szorulunk. Az anyagi gazdagság gyakran vakká tesz, érzéketlenné a valóban lényegest illetően („…sok mindenért aggódsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre” Lk 10,41).

Minden igazi keresztény „adventista” – a kereszténység lényege az eljövő kegyelem várása és fogadása. Sokkal igazabb viselkedés türelmetlenül várni, mint egyáltalán nem várni. A türelemre intő apostoli szó csak a várakozók, vágyakozók, reménykedők számára nyer tartalmat. A türelmes várakozás nem a várakozás feladását jelenti, hanem a bizonytalankodástól és kétségeskedéstől akar megóvni. Ilyen gondolatoktól: megérkezik-e egyáltalán? Van-e értelme várakozni? Nem felesleges-e itt „lelki készenlétben” tölteni az időt?

Amikor az emberi életre gondolok, egy forgalmas pályaudvar mindenki számára ismerős képét látom magam előtt. A pályaudvar az utazás, érkezés és indulás lázában ég. Minden pályaudvaron látunk lebzselőket, hordárokat, árusokat, vasutasokat, akik nem készülnek indulásra és nem várnak senkit, csak azt, hogy vége legyen a napnak. A pályaudvarból élnek, és sehova nem jutnak el a nap végére. De feltűnnek idegesen szaladgálók is, a messzeségben összefutó sínpárokat szemükkel vallatók, a menetrendet ismételten ellenőrzők, akiknek türelmetlensége messziről felismerhető. Aztán látunk tapasztalt utazókat, akik türelemmel és magabiztosan várják a percet, amelyben befut a vonatjuk. Nyugalommal tűrik a lökdösődést, nem utasítják ingerülten rendre a tyúkszemükre taposókat, arcuk elfintorítása nélkül elviselik a pályaudvar fojtó gőzeit és kellemetlen kipárolgásait, és nincsenek túlméretezett csomagjaik… Nem szorulnak a bakter felvilágosítására vagy a hordárok segítségére. Bár ugyanolyan kiszolgáltatottak a vonatforgalom váratlan változásainak, mint az ideges és türelmetlen utasok, mégsem ingerültek, mégsem méltatlankodnak, mert tudják, hogy előbb-utóbb célba érnek – és ez az egy a lényeges, a többi körülmény a célba éréskor már semmit nem fog számítani.

A várt „vonat” bizonyosan befut, mert már elindult: robogva jön már, és hozza az ítélő Urat… Az irgalmasság és könyörületesség „vonata” elindult már, hogy egy új világba vigye azokat, akiknek a szívében ott lapul a felszállásra jogosító jegy, amit a Megváltó váltott meg.

A bennünket körülvevő mai, emberi valóságot is jellemzi a pályaudvarnak ez a képe. Csak ma olyan pályaudvart látok, ahol egyre nagyobb a tömeg, de egyre kevesebb az utas, egyre több a lebzselő, pályaudvari pénzváltó, szendvicsárus, behúzódó hajléktalan és vasúti tisztviselő, és egyre kevesebben várják a csatlakozást egy új világ felé. Ez a pályaudvar már nem kapu távoli, titokzatos világok felé, nem árasztja az utazás varázslatos hangulatát, itt a türelmetlenség nem az ismeretlen kalandokra vivő „vonatom” érkezésére és indulására való várakozás türelmetlensége, és a türelmesség csak a „napnyugtáig való elidőzés” fásultsága, és a menedék melegének élvezete. A vonat azonban, aminek peronján az ítélő bíró már leszálláshoz készülődik, befut erre a pályaudvarra is, aztán ki-ki zavartan magyarázkodhat, és keresheti a jegyét szendvicsekkel, hírlapokkal és különböző pénzekkel megtömött zsebei mélyén… És akkor már zárva lesz a jegypénztár. Ám lesznek olyanok, akik az ajándékba kapott, már megváltott jegyet kezükben tartják – ahogyan a várakozás hosszú ideje alatt eddig is tették… És nem érkezik többé vonat, és nem indul többé vonat, és összedől a pályaudvar… Akinek van füle a hallásra, hallja! Ámen.

Imádkozzunk!

Visszatérő Krisztusunk! Segíts nekünk türelemmel viselni a várakozást! De mindenekelőtt őrizd meg szívünkben a várakozás reménységét, hogy a jólét ne kövérítse meg a szívünket! Őrizz meg bennünket a lelki elhízástól, tarts meg bennünket lelki szegénynek! Jelentse nekünk evangéliumod a megérkezés bizonyosságát! Ámen.

A szerző evangélikus lelkész