Elrejtő szeretet

„Aki értem megnyíltál, rejts el, ó, örök kőszál” (református ének). Az ember eleitől fogva vágyik a rejtettségre, mi emberek rejtőzködő lények vagyunk. A fogantatásunk pillanatától rejtőzködünk, míg világra nem jövünk. Az anyaméh az első otthonunk, amely tökéletes rejtettséget, puha meleg fészket, biztos menedéket nyújt nekünk. Miután megszülettünk, sokáig még édesanyánk karjában rejtőzünk, gyermekként meg bújócskázunk, egymás elől rejtőzünk el.

A felnőttek is szeretnek rejtőzködni, vannak ún. introvertált, befelé forduló, hallgatag emberek, akik alig beszélnek, örömüket-bánatukat a szívük mélyére rejtik. „Ne hányjátok gyöngyeiteket a disznók elé, mert széttapossák azokat, titeket pedig fölfalnak” – figyelmeztet minket Jézus a Hegyi beszédben (Mt 7,6). Eszerint nem jó mindig mindent megosztanunk másokkal, nekünk is kell legyenek titkaink. Intim szférának hívjuk azt a mélyen gyökerező, titkos benső világot, amelyben elrejtőzhetünk, amely csak a miénk és mi Istenünké, meg a legközelebbi szeretteinkké.

Szükséges azonban, hogy az igazi önmagunkat őszintén megosszuk valakivel, hogy ne szégyelljük azt, akik vagyunk. Akkor tudjuk elfogadni, sőt szeretni magunkat, ha mások is elfogadnak és szeretnek minket. Ezzel csak az a gond, hogy mi, emberek meglehetősen esendő lények vagyunk. Luther szerint non posse non peccare, vagyis nem vagyunk képesek nem vétkezni. Ki az, aki így elfogad és szeret minket, ilyen gyarlón, hibákkal, vétkekkel megrakodva? Igazából senki, hacsak nem az anyánk vagy valaki, aki igazán szeret minket, tehát irgalmas velünk. Nem véletlenül Luther volt az is, aki kétségbeesetten ezt kérdezte: „hogyan találok egy kegyelmes Istent?” Később aztán megértette, hogy „az igaz ember hitből él”, az Isten kegyelmébe, irgalmába vetett hitből.

Aki valóban megízleli, hogy jóságos az Úr és elrejtőzik az Isten irgalmas szeretetében, az előbb-utóbb elfogadásra, szeretetre talál. Mert az irgalom, héberül rahamím anyaméhet jelent, vagyis az Isten elrejt minket, megsimogatja a lelkünket, éltet, gyógyítgat bennünket, mivel nem csak atyánk, de anyánk is nekünk. Szép magyar nyelvünk atya szavában is benne van az a gyöngédség, ami leginkább az anyákra jellemző. Egyébként a férfi és a női pólus egyszerre mindkét nemben, ily módon bennünk is fölfedezhető. Az anyaság titka az elrejtő szeretet, amely nem más, mint az Isten irgalmas szeretetének a szinonimája. Ez a gyöngéd szeretet az élet forrása lehet, mert életet fogan és rejteget, táplál és védelmez mindhalálig. 

Az édesanyák Isten engedelmes és hűséges munkatársai a teremtésben, 

ők maguk is az irgalmas, elrejtő szeretet megtestesítői, akik nemcsak a testükben, de a lelkükben is készek és képesek elrejteni a gyermekeiket.

Isten és az anyaság igen szorosan kapcsolódik egymáshoz, hiszen Jézust, az istenembert is egy anya, Mária szülte erre a világra. A Biblia sok-sok édesanyáról tudósít: Jókébed Mózes, Sára Izsák, Rebeka Jákob és Ézsau, Anna pedig Sámuel anyja volt. Különböző volt a történetük, más és más, de egyek a gyermekük iránt érzett irgalmas és szenvedélyes szeretetben, és Mária szívét is éles tőr járta át, amint Simeon megjövendölte, hiszen Jézust, szeretett fiát könnyek között kellett látnia szenvedni és meghalni a kereszten.

Ma is vannak olyan édesanyák, akik fiaikat siratják, miként Ráhel siratta fiait, és nem akarnak megvigasztalódni, mert nincsenek többé. Isten adjon nekik erőt a gyászhoz és elég könnyet a síráshoz, hogy kibírják „a világ összegyűjtött kínját”! Áldottak legyenek az anyák, akik a világ keresztjét hordozzák, elrejtik az életet, majd világra hozzák. És áldott legyen az Isten, aki újra meg újra elrejt minket az ő irgalmas szeretetében, mint magzatot az anyaméhben.