Eltűnt idők szigetén

Idősek otthonába járni annyi, mint az eltűnt idők nyomába szegődni, vagyis az öregséggel barátkozni. Immár huszonöt éve ezt teszi, amikor szerdánként meglátogatja a Szent András Otthon lakóit, áhítatot tart, meghallgatja őket, beszélget velük. Mivel maga is túl van a hetvenen, gyakran előfordul, hogy idősebb, mint némelyik lakó, így aztán sokakkal tegeződik is.

Az általa tartott áhítatoknak nincs szigorú liturgiájuk, de mindig Jézus hívogató szavaival kezdődnek: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok néktek” (Mt 11,28). Az áhítatok beszélgetős formában zajlanak és bátorító, gyógyító üzenetet hordoznak. Menetközben az is kiderül, ki milyen fizikális és mentális állapotban van éppen, mindenki magát osztályozza, a közérzeti villámvizsgán, ahol vannak közepes, jó és jeles „tanulók” is. Amolyan hangulatjavító intézkedésként időnként elszavalja nekik Zelk Zoltán versét, az Öregség dicséretét, melynek a mondandója kb. így summázható: az ifjúság minden szépsége és gazdagsága ellenére is „kudarc kudarc kudarc – / megöregedni! / az a győzelem”

Olykor együtt is szoktak szavalni olyan örökzöldeket, mint az Anyám tyúkja, a Füstbe ment terv és a Szeptember végén. Gabi, a mentálos nővér mindig jó segítség a dialógus ébren tartásában, a jó és kevésbé jó hírek megosztásában. Ugyanis gyakran kell szembesülniük az „életünk ideje hetven, vagy ha több, nyolcvan esztendő” igazságával, az emberlét mulandóságával. Az otthon legfiatalabb lakója a negyvennégy éves Nikoletta, mert nem a kor számít, hanem a kór, de vannak köztük, akik majdnem százévesek, így előbb-utóbb ők is sorra kerülnek, mint a kedves és bölcs Lencsi néni, aki mindhalálig emlékezett arra az estéli imádságra, amit el is mondott ékes sváb nyelven. Aztán a mindig mosolygós Pista bácsi, aki tiltakozása ellenére is folyton főtisztelendő püspök úrnak szólította, és mindenképpen száz évig akart élni. Sajnos előfordul, hogy szerdától szerdáig megüresedik valakinek a helye, és aki eddig ott ült közöttük, most már a hiányával üzeni, hogy „memento mori”, emlékezz a halálra!

Ilyenkor megemlékeznek az elhunytról, és „az elmúlástól tetten érten” szomorúsággal vegyes érdeklődéssel folytatják az együttlétet. Nem mintha az idősek félnének a haláltól, legalábbis, ha szóba kerül, szinte mindenki készen áll, senkit sem rettent a halál. Azonban ami igazán fájdalmas számukra, az egy hiátus, az otthon hiánya, ami olyan, mint a fantom fájdalom, az fáj, ami nincs: az édes otthon. Mert a saját otthonukat egy másik otthonnal, az idősek otthonával kellett fölcserélniük, magukat, mint öreg fát kellett átültetniük, ami szinte lehetetlen vállalkozás. Természetesen a nővérek mindent megtesznek az idősekért, de az „elveszett paradicsom” elveszett. Amúgy is megannyi veszteség fájdítja a szívüket, miközben igyekeznek megfogyatkozott erővel és hajlott háttal, de emelt fővel hordozni az öregség keresztjét. Ebben a szívszorongató élethelyzetben nincs mit mondani, legjobb hallgatni, meghallgatni azokat, akik képesek szavakba önteni mindazt, ami a szívüket nyomja. Jól tudja, hogy csak ezután van joga a szólásra, hogy a reménység pókháló fonala valóban leereszkedhessen az égből a földre és némi vigaszt nyújthasson.

Amikor a szenvedő Jóbot meglátogatták a barátai: Elifáz, Bildád és Zófár, és meglátták, hogy milyen nagy a baj, sírva fakadtak, megszaggatták a ruhájukat, hamut hintettek a fejükre, leültek mellé a porba és hét napon és hét éjen át nem szóltak hozzá. A lélektan ezt nevezi kísérésnek, empátiának, a beleérzés tudományának, a rogersi módszer alapjának, melyet a lelkigondozók, miként hajdan Jób barátai, manapság is gyakorolnak. Maga is ezt teszi, amikor leül az idősek mellé. Vannak, akiknek már panaszkodni sincs erejük, csak a szemükkel, a tekintetükkel üzenik, hogy baj van, egyedül vannak, magukra maradtak. Ilyenkor a legfontosabb a jelenlét, ami jóval túlmutat önmagán, mintha nem is ő, hanem az a láthatatlan Valaki lenne jelen, aki szolidáris a szenvedővel, mert irgalmas, sőt Ő maga az Irgalom.

A lelkét megterhelő, mégis fölemelő percek ezek, melyek szavak nélkül is üzenik: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. Mikor vízen kelsz át, veled vagyok, a folyó nem sodor el téged, mikor tűzben jársz, a tűz meg nem éget”(Ézsaiás 43,1-2), az életednek még a halál sem vethet véget.

Ezek a látogatások a közös kereszthordozás jegyében telnek, de akadnak kimondottan vidám, bónusz beszélgetések is számára. A minap a folyosó kényelmes, színes pamlagján két kortársával beszélgetett, akik mindketten Ferenc névre hallgatnak. Az egyikük egy régen nyugalmazott, barátságos katonatiszt, másikuk egy értelmes, udvarias munkásember. Mivel egyidősek, félszavakból is értették egymást. Az eleinte botladozó beszélgetés hamarosan szárnyra kapott és „éteri magasságokba” emelkedett. A gyermekkori csínytevésekről szóló emlékeket, a seregben történt események, katonatörténetek követték a százados és a két baka előadásában. A hajdan szívott cigaretták füstjét újra az orrukban és a szájukban érezték, amikor egymással versengve az Ötéves tervtől kezdve a Fecskén át a Marlboroig mindet fölsorolták, és megállapították, hogy ezek közül mégiscsak a mezítlábas Symphonia volt a legjobb.

Miközben így nosztalgiáztak, lélekben legalább ötven évet fiatalodtak, újra erősnek érezték magukat, épp csak azt nem mondták, hogy ide nekünk az oroszlánt is! Később mind a három megifjodott „vén” azon csodálkozott, milyen nehéz évek is voltak azok, és mégis milyen jó volt rájuk emlékezni. Az időskor amúgy is a leltározás és az emlékezés kora, Webber híres musicalje, a Macskák jutott eszébe, miszerint az öregség és az elmúlás tragédiáját felülírja a történet szépsége, amit átéltünk, és amit senki sem vehet el tőlünk soha. Ezek azok a dolgok, amiket így emleget a költő: „Történt szépek, éltek és voltak, / Kik meg nem halhatnak soha, / Örzött elevenek és holtak, /Szívek távoli mosolya” (Ady: Intés az őrzőkhöz) .

Tehát a szerethető, szép emlékek beleivódnak a sejtjeinkbe, beköltöznek a lelkünkbe és örökre velünk maradnak. Amikor végleg elmegyünk, semmi mást nem vihetünk magunkkal, mint az emlékeinket, meg a lelkünket.

Amikor elköszönt a nővérektől és kilépett a Szent András Otthon ajtaján, azon tűnődött, hogy az eltűnt idők szigetén, az elmúlás kapujában megvigasztalhatja-e az időseket, akár őt magát is a tudat, hogy az Irgalom és az emlékezés örökre velük marad.