E-mail Balázsnak

Szia Balázs, végre rászántam magam, hogy írjak neked, tudod jobb későn, mint soha. Te már „szoktatod szívedet a csendhez”, mivel lemerültél a csend világába, mint gyermekkorunk Cousteau kapitánya. Te már laptop nélkül is tudnál kommunikálni, csak én vagyok olyan „földhözragadt”, hogy villanypostásra bízom a levelemet. Tudtam, hogy nehéz helyzetben vagy, de, hogy ennyire, azt nem sejtettem. Most, hogy már túl vagy a nehezén, a történet egyszerre közeli és távoli, már könnyebb lehet a szíved, kisimulhattak a ráncaid. Életed filmje lepergett előtted s megértetted, hogy ez másként nem is lehetett, ez volt a te életed.

Bárhogy is volt, „immár kész a leltár. / Éltem – és ebbe más is belehalt már” – mondhatnád most is, miként húsz esztendeje mondtad a dunaföldvári református templomban, amikor a száz éve született József Attila versének utolsó sorát szavaltad. Ez volt az első szereplésed a gyülekezetünkben. Emlékeztem rád a hatvannyolcas Ki mit tud?-ról, láttalak a Huszonötödik Színházban, ahol te színész, én díszítő voltam, a filmekből meg az Új Színházból, ahol a bátyám volt a fővilágosító. Ő mutatott be neked, én pedig meghívtalak Földvárra egy istentiszteletre, József Attila-verseket mondani, és te eljöttél, ahogy megígérted. 

Mert te nem szavaltál, inkább elbeszélted, elmesélted a verseket. Elhoztad az édesanyádat, a volt feleségedet, a tehetségedet és a szívedet. Nemcsak színész, rendező is voltál, mégis megengedted, hogy én rendezzelek. Megkértelek, hogy az első verset, a Bevezetőt a szószékről kezdd el mondani, hogy „Lidi nénémnek öccse itt, / Batu khán pesti rokona, / kenyéren élte éveit / s nem volt azúrkék paplana; / kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot – / hejh burzsoá!, hej proletár – / én, József Attila, itt vagyok!” Közben lassan gyere le a lépcsőn, és az utolsó sort már lentről, a padok közül mondjad, s te így is tettél. Mestere voltál a versmondásnak, jó volt hallani a kissé rekedtes hangon elmondott verseket, szinte ittuk a szavaidat, az istenes versek a templomban talán még nagyobbat szólnak, mint másutt. „Hogyha golyóznak a gyerekek / az isten köztük ott ténfereg. / S ha egy a szemét nagyra nyitja, / golyóját ő lyukba gurítja.” (József Attila: Isten) 

Szinte hallani lehetett, ahogy a golyó a templom kövén végiggurul, majd egy láthatatlan kéz érintésére engedelmesen irányt változtat, és a lyukba belepottyan. Hallhattuk a Három királyokat, a gyönyörűséges Ódát, a Hazámat és még megannyi nagy verset, köztük az Altatót, ami rólad is szólt, hisz nemrég a halálos ágyadnál a fiaid elmondták neked, hogy segítsenek örökre lehunyni a szemed. 

Húsz éve még, ahogy mondják, a legszebb férfikorban voltál, új családot alapítottál, sokat dolgoztál, szóval akkoriban a halál szóba se jöhetett nálad, legfeljebb a versekben. „Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad.” Talán ez volt az ars poeticád, bár sose voltál kérlelhetetlen vagy irgalmatlan, sőt mondhatni jó nagy szíved volt. Jézussal együtt te is vallottad, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. Minden adventben megajándékoztál minket a versmondásoddal, anélkül, hogy egy fillért is elfogadtál volna cserébe. A gyülekezet színházi nyelven szólva „telt házzal” várta a veled való találkozást. Aztán ez is elmúlt, „sic transit Gloria mundi”, elmúlik a világ dicsősége is. 

Nehéz idők jöttek, fekete felhők gyülekeztek arra a tenyérnyi égboltra, amelyet magadénak mondhattál. „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal,”, meg evilággal is, aminek persze nem lett jó vége. Kerested az igazságot, szélmalomharcot vívtál, miként Don Quijote, te is bezárattál a Héttoronyba, mint a kedves költőd Attila, végül neked is csak egy puha párna jutott, amire lehajthattad a fejed. Sokszor nehéz időket éltél, sosem volt sétagalopp az életed, te is elmondhatod: „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen. /Nagy nevetség, hogy nem vétettem / többet, mint vétettek nekem.” (József Attila: Íme hát megleltem hazámat) 

Szegény gazdag, vagy inkább gazdag szegény voltál, mindenesetre nem gyűjtöttél magadnak kincseket, legfeljebb a szívedbe és a mennybe. Megszívlelted Jézus tanácsát miszerint: „ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti…, de gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol a moly és a rozsda nem emészti meg” (Mt 7, 9-12). Mi volt a gazdagságod? Az az öt talentum, amit a Gazdától kaptál, és amivel egész életedben játszottál, hiszen színész voltál, a játék volt az életed, a színjáték, a színház. „Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében.” (Hamlet) 

Mi csak a magunk kis szerepét tudjuk jól-rosszul eljátszani, te azonban számtalan szerepet, százat vagy ezret, ki tudja. Voltál jóságos és gonosz, nagylelkű és fukar, szerethető és utálatos, de egy bizonyos: mindig elhittük neked, hogy te vagy te, hogy az vagy, akit játszol. Mégis talán a versmondás volt a szíved csücske, meg Kapolcs, a Művészetek völgye, aminek egyik megálmodója és szorgos napszámosa voltál, ezért is akartál itt végleg megpihenni. 

Megannyi szerepet kaptál a színháztól, a filmtől, de az élet is megajándékozott egy felejthetetlenül szép szereppel: négy gyermek boldog édesapja lehettél. Mióta elmentél, tudod, hogy mégiscsak van bocsánat, az angyalok segítségével bizonyára már leltárt is készítettél, és ki tudtad mondani: „ez jó mulatság, férfi munka volt!” az életed, hogy jó volt élni, még akkor is, ha néha nehéz volt a kereszt, jobban nyomta a válladat, mint szeretted volna, de most az Atya, mint egy szálkát visszavette tőled, ahogy Pilinszky írja. 

Búcsúzóul hálát adunk érted, köszönjük, hogy voltál, hogy eddig is velünk voltál. Elengedünk, de nem feledünk, szóval így is, úgy is velünk maradsz. Isten veled, álmodat őrizzék angyali seregek!