Emlékezet és képzelet

A dán királyfi szerint az emberi képzeletnek megvannak a maga határai. Gyakran hiába szárnyal a képzeletünk, egyszer csak képtelenek leszünk elképzelni valamit, ami képtelenségnek tűnik számunkra. Ékes, édes anyanyelvünk, amely önmagában is képes beszéd, azt sugallja, hogy csak azt tudjuk „el-kép-zelni”, amiről víziónk van, amiről képek élnek bennünk.

Vizuális, sőt empirikus lények vagyunk, ezért mondja húsvét után Tamás a kételkedő tanítvány: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, nem hiszek.”

A látás és az érintés, vagyis a tapasztalás mozgásba hozza a képzeletünket, segít minket „képbe kerülni”, miként Tamást, aki a történtek után már nem tartotta képtelenségnek a Jézussal való találkozást, a föltámadást. „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek” – mondja neki Jézus (Jn 20,29). Ám ha nem látunk, képtelenek vagyunk bármit is „el-kép-zelni”, bármiről is képet alkotni, azonban a hit a „nem látható dolgokról való meggyőződés”, ahogy a zsidókhoz írt levélben olvassuk. Ilyenkor csődöt mond a képzelet, de jó esetben segítségére siet az emlékezet. Mert az emlékezet nem más, mint a múltról történő képalkotás, egész pontosan az emlékezetünkben homályosan élő képek előhívása.

Édesapám fényképész volt, sokszor meglátogathattam őt a laborjában, ahol előhívás után nagyította a képeket. Máig emlékszem a csodára, ahogy a fényképek születtek, a semmiből előjöttek, amikor jó apám előhívta őket. Így hívja elő az emlékezetünk is azokat a képeket, amelyekre éppen emlékezünk. „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett téged Istened, az Úr” – biztatja Mózes a népét, s általuk minket is.

Mert emlékezni jó, ugyanis az emlékek alkotta képek gazdagítják a „kép-zeletünket”, akár a jövőről alkotott elképzelésünket is. Ami már megtörtént velünk – akár jó, akár rossz –, azt már el tudjuk képzelni, attól már nem félünk, az már nem képtelenség számunkra. Ily módon nemcsak a múltról, de a jövőről is lehetnek tapasztalataink, „emlékeink”. Ez lehetne – bármily furcsán hangzik is – a jövő emlékezete vagy az emlékezet jövője.

Az ifjaknak azért könnyebb és egyben azért nehezebb is, mert nekik nincsenek még ilyen tapasztalataik, így számukra a jövő még ismeretlen tartomány, emlékek híján nincs róla igazán elképzelésük. Ezért némelyek félénkebbek, mások meg vakmerőbbek a kelleténél, vagy keveset, vagy sokat kockáztatva menetelnek a jövő felé. Pedig már nekik is vannak emlékeik, csak nem tudják vagy nem akarják előhívni azokat, akárcsak az idősebbek, akik közül sokan tartják a latin mondást: „Non numero horas, nisi serenas”, vagyis csak a szépre akarnak emlékezni.

A fájdalmas emlékek s a hozzájuk tapadó keserű érzések, kudarcok és a szégyen menekülésre késztetik az emlékezetünket, amnéziássá, feledékennyé tesznek bennünket. Azonban a menekülő ingerli az üldözőt, mondja Déry Tibor, ezért jobb szembefordulni, szembesülni vele. A tízparancsolat sem véletlenül kezdődik egy fájdalmas, mégis diadalmas emlékkel, mely így hangzik: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból, a szolgaság házából, ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem” (2Móz 20, 2-3). Jahve nem tapintatlanságból emlékezteti népét a szolgaság keserű kenyerére, hanem azért, hogy emlékeztesse őket a szabadulás örömére. A zsidó nép számára máig is meghatározó élmény az Egyiptomból való szabadulás, amelyet gondosan őriz az emlékezet, s amely minden más rabságból való szabadulás előképe lehet. Nekik már van elképzelésük arról, hogy Isten a szabadság istene, aki újra meg újra megszabadítja népét a rabság kötelékétől. Ha nem félünk a farkastól, a fájó emlékektől, az alkalmankénti nehézségektől, akkor a múltból fölsejlő képek és emlékek képessé tesznek arra, hogy elképzelésünk legyen a jövőről. Jelesül arról, hogy velünk az Isten, és nincs olyan élethelyzet – nem volt és nem lesz –, amelyben elhagyna, magunkra hagyna minket. „Ében Haezer – mindeddig megsegített minket az Úr” (1Sám 7,12) – emlékezik vissza Sámuel próféta a megtett útra egy emlékkő felállításával. „Áldjad én lelkem az Urat, s el ne feledd, hogy mennyi jót tett veled!” (103. zsoltár)

A szívszorító emlékek mellett hál' istennek vannak szívmelengető emlékeink is. Az emlékezés mindenkor hálaadásra késztet bennünket, a hálaadás pedig jobban gyarapítja a boldogsághormonokat, mint a csokoládé. Csak a hálás ember tud igazán boldog lenni, a hálátlannak nem elég semmi. Képtelennek tűnő helyzetekben is lehet elképzelésünk a jövőről, és reménységünk, ha az emlékezetünkből előhívott képek képessé tesznek bennünket arra, hogy higgyünk a láthatatlanban. Jézus mondja: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28, 20).

Jézust a képzelete és az emlékezete egyaránt segítette abban, hogy végigjárja azt az utat, ami neki adatott. Az Isten atyai jóságáról alkotott elképzelése minden addigi képzeletet felülmúlt. Miként a tékozló fiú is meg volt győződve atyja szeretetéről, amikor megemlékezett róla. Miután elképzelte az újabb találkozást, már nem tartotta többé képtelenségnek a hazatérés gondolatát. Emlékezetünk egyszerre a múlt és a jövő emlékezete, mert a múlt képei által képzeletünket a jövőbe repíti, hogy megláthassuk a láthatatlant és félelem nélkül gondoljunk a jövendőre.

Simon István
lelkész