Emlékkönyv a Gyűjtőből

A II. világháború után vagyunk, a második Magyar Köztársaság 1946–49-ig tartó ideje alatt. Az út idáig józan elvárásokkal volt tele, a „király nélküli királyság” ugyan többé nem állta meg a helyét, ám ekkor még egy többpárti, demokráciára törekvő időszak reménye élt a magyar nép lelkében.

E helyütt nem célunk bemutatni, hogy a kommunista hatalomátvétel hogyan számolta fel az 1947-es ún. „kékcédulás” választások után a demokráciát, hogyan jött létre az egypártrendszer a kommunista és szociáldemokrata párt egyesülésével, amely végül a szovjet, sztálini alkotmány mintájára maga után vonta a Magyar Népköztársaság kikiáltását, 1949. augusztus 20-án, már nem Szent István ünnepén, hanem az „új kenyér napján”.

Egy kicsiny, fekete műanyag borítójú kézirat mesél az akkori Budapesti Országos Büntetőintézetben, közismertebb nevén a Gyűjtőben raboskodó, sorsukra váró politikai elítéltekről, bűnösökről és ártatlanokról. Igazából háborús bűnökről szól a fáma, bár azért kiviláglik, hogy az „áteredő bűn” leginkább magyarságuk volt. Közös sorsuk révén bajtársakká váltak: más világnézetű és politikai felfogású egyéneket hozott közelebb egymáshoz a büntetésben eltöltött idő.

E kis kéziratgyűjteményt Széchenyi-díjas történészünk, Szakály Sándor jóvoltából immár kötet formájában vehetjük a kezünkbe. A kis füzet – a benne rejlő figyelemre méltó bejegyzésekkel – mintha tudta volna, kihez kell utat találnia: harminckilenc személy gondolatait olvashatjuk az immár Emlékkönyvvé avanzsált keménytáblás kis kötetben, s Szakály Sándor alapos kutatómunkája – körítve nem kevés számú támogatóval és kvalifikált segítővel – felfedi és elénk állítja e politikai alapon elítélt egyéneket, személyes életrajzukat is levéltári pontossággal közölve, miközben az olvasó tudomást szerezhet arról, mi minden történt a háborút követő években Magyarországon.

Bajai László, háborús bűntett miatt elítélt rendőrtisztviselő tulajdona volt a vékonyka füzet, s miután ez „túlélte” a zárkaellenőrzéseket, kijutott a fogságból. Szakály annyit közöl, hogy egy fénymásolati példányt adományozott neki néhai Lám Béla, a szovjet hadifogságot, illetve internáló/munkatáborokat is megjárt magyar királyi csendőrfőhadnagy a büntetését követő felmentő ítélete után, azzal a meghagyással, hogy a szöveg bármikor közreadható. Hosszú évek után az idő most érett meg arra (2025), hogy a homályban lappangó bejegyzések a nyilvánosság elé kerüljenek – tanulságul mindnyájunknak. 

Mint kései utód, bámulattal forgattam a kötet lapjait, rácsodálkozva a halál torkában is erős emberi tartásra. „De internis non iudicat praetor”, mondja egy latin közmondás, vagyis „belső világunkról nem ítélhet a bíró.”

Ők ezzel a tudattal éltek, még azok is, akiknek végül halállal kellett lakolniuk mindazért, amit a sors rájuk mért. Volt olyan, akit kivégeztek, olyan, akit életfogytig tartó kényszermunkára vagy különböző időtartamú, általában hosszú szabadságvesztésre ítéltek, s olyan is volt közöttük, akit büntetése letöltése után a vádak alól felmentettek. Viszont minden elítélt esetében teljes vagyonelkobzást és a politikai jogok gyakorlásától való eltiltást tartalmazott az ítélet öt, tíz, tizenöt évre. 
Az életben maradtak gúzsba kötött élete nagyrészt Magyarországon folydogált tovább, néhányuknak azonban sikerült a kontinens, illetve Amerika szabad országaiba távozniuk.

A kötet mottójául Szakály Sándor az egyik, nagy műveltségű és egykori magas rangú közéleti személy, Dr. Piukovich József (volt országgyűlési képviselő, volt főispán és elismert mezőgazdasági szakember) néhány gondolatát választotta: „…megértettem a népbíróság gyakorlatát, amelynek nem az igazság megállapítása, hanem a kollektív megtorlás volt a célja”.

A kis kötet külön érdeme, hogy fakszimile kiadás, de a kézzel írt bejegyzések betűhív átiratban, az idegen nyelvű mondatok pedig magyar fordításban is olvashatók.

Kiváló jellemek tettek tanúságot a börtön homályában a szeretet és az istenhit mellett, akár a földi, akár az égi szabadulás lett osztályrészük.  

A „börtönlakó” füzet meglepően hasznos kötetté vált, mert Szakály Sándor révén – az életrajzokat olvasva – helytálló információkat kapunk egyrészt azokról, akik XX. századi történelmünk akkori időszakának közreműködői, másrészt azokról, akik az események sodrásába belefutó „kisemberek” voltak. Az összeállítás nem kevés, ám valószínűleg szívbéli munkát jelentett a történész számára. Erről tanúskodnak kötetének nyitó sorai a meghurcoltakhoz, az emberi méltóságukban megtaposott szenvedőkhöz:

„Hadifogságot, internálást, kényszermunkatáborokat,
kitelepítést, szovjetunióbeli és magyarországi
fogházakat, börtönöket, fegyházakat megjárt
és azokat túlélt néhai idős barátaim emlékének.”

(Emlékkönyv a Gyűjtőből, 1947-ből. Jegyzetekkel ellátva közzéteszi Szakály Sándor; Facultas Cognoscendi Akadémia Alapítvány, Budapest 2025)