Erdei évszakok

Ébredő Nap elé térdel,
zsolozsmázva zsendül a zöld,
nem viaskodik a téllel,
új életre kel a föld.

Bogarak kórusa zümmög,
madarak hangja muzsikál,
őzek osonnak a fák közt,
így imádkozik a nyár.

Levelek ágakról esnek,
– rőt avarban lépked a csősz –,
lehullnak, nem integetnek,
vágyakat űz el az ősz.

Hirtelen didergő csend lesz,
jottányit sem moccan a szél,
bokrokra, fákra, füvekre
jégcsipkét horgol a tél.

Nyitány
Kovács Sándor karnagy emlékére

Tanár Úr! Persze hogy még ma is hallani,
hogy’ szóltak óráin a boldogság hangjai.
Pedig hány évtized azóta hamvadott,
s e hangok lelke mégis szívünkben dobog.

Ugyanis az ember bárhová menekül,
fegyelmezett volta nem felejt énekül,
mert hiszen ha sorsa ébresztőn kántori,
Isten muzsikusa mindenütt bátorít ‒

Utunkon terelget kegyelmes Sarastro,
könnyünk hívja elő fájón Rigoletto,
nyugalmunk vidékén Vivaldi hegedül,
jó kedvünk szelében fuvolaszó repül.  

Mint jut asztalunkra ízletes husika,
úgy kell a lelkünket támasztó muzsika.
Ahogy a napsütés kerít vigadalmat,
az ember úgy terít szépen meg a dalnak.

Falatozgassuk csak, akár az ebédet,
a művészek főzte magasztos zenéket!
Hétköznapi nyelven akárhogy is furcsa,
lelkek zárja nyílik a violinkulcsra.

E nyitánytól éled frissen minden élet,
amikor szívében megszólal az ének,
mintha a dalokban szférák zengenének,
s beszürkült bánatot örömre cserélnek.  

Emléke vésve

Kicsi kezemet nagy kezedbe,
szívlapát forma tenyeredbe,
ahogy sétáltunk völgybe-hegyre,
szivárvány álmú rengetegbe.

Pici voltam, Te magas voltál,
államig ért a márvány oltár.
Nyitott könyvből a szép meséket
szíveddel olvasd újra, kérlek!

Legénykorodban szekér szénát,
mert lovad színlelt néha bénát,
árokba öntött mélaságod –
s megbüntetett a léhaságod.

Szekeredet rakhattad újra,
munkált két kezed összes ujja.
A vétkes végül megtanulja,
hogyan omlik a jaj a jújra.

Bár volt részünk sok rút felhőben,
jutott azért napfény is bőven,
jégeső oldódott a hőben.
Emléke vésve áll a kőben.

Apámmal jókat meneteltem,
sírtam olykor s többször nevettem,
mert fegyelemre nevelt egem.
Szeretem Istent. Őt szerettem.

Örök

A boldogság
lepkeszárnyú lélek,
a gonoszság
kiirtandó vétek,
a józanság
állandósult mérték,
a szeretet
pedig örök érték.

Zsirai László