Érettségi edzőtábor

Most, mikor ezeket a szavakat leírom, országunk kettős lázban ég. Egyrészt a kormányváltás, másrészt az érettségi vizsgák nagy izgalmában. Most maradjunk csak inkább az utóbbinál, mint ami a családokat közvetlenül érinti: gyermekeik személyes jövője. Ez hangzik a rádióból, ezzel találkozunk a webes csatornákon, erről beszélgetnek egymás közt az utcabéliek. A gyerekek pedig éjt nappallá téve tanulnak, mert a jobb egyetemek igencsak magasra teszik a lécet. Az én unokám is idén ballagott el a főváros egyik patinás iskolájában, hogy nekivágjon majd az orvosi egyetem első, belépő megmérettetéseinek. Izgalma szinte pánikká fokozódott, noha a felvételi fő tárgyait, a biológiát és a kémiát faktosként már évek óta élsportolói erővel műveli. Célratartó szorgalmát látva most bennem is felrémlettek az érettségi emlékei.

Mint mondani szokták, „mi is történelmi időket éltünk”. Kisgyerekként ki-ki a maga körülményei szerint megélte, sőt túlélte minden idők eddigi legnagyobb háborúját, majd nyiladozó szemű kamaszként ennek utórengését, a levert és szó szerint romokba döntött 56-os forradalmat. Mi akkor voltunk elsős gimnazisták egy jónevű pesti iskolában.

Különleges osztály voltunk. Valóban az, mert 1956 szeptemberében, az évnyitó után azzal szembesültünk, hogy a mintegy százötven elsős diákból egy orosz tagozatú osztályt is meg kell alakítani. Ha van elég jelentkező, jó, de ha nincs, akkor erővel. Így aztán akinek négyese-ötöse volt oroszból – csupa jótanuló! –, azokból „önként” megalakult ez a tagozatos osztály, ahol naponta volt oroszóra, más idegen nyelvet nem is tanultunk.

Nos, nem telt el két hónap, s ez az osztály a forradalom viharában találta magát. Többen részt vettünk a közeli Sztálin-szobor ledöntésén, de mikor három hónap múlva ismét együtt voltunk, erről mindenki mélyen hallgatott. 1957 februárjában a romos városban újraindult az iskolaélet is, az első órán létszámellenőrzéssel. Néhányan disszidáltak az osztályból, viszont újak is jöttek az időközben megszűnt orosz tannyelvű fasori iskolából. Az orosz nyelv tanulása többé nem volt kötelező. Helyette az osztály szavazással a németet és a franciát választotta. (Osztályfőnökünk és orosztanárunk – ne titkoljuk a nevét: Kovács János tanár úr – ezt zökkenőmentesen vállalta is, lévén ez volt az ő eredeti szakmája.) Fél év múlva persze visszakaptuk kötelezően az orosz nyelvet, de már nem tagozatosként. Tanultuk hát az orosz mellett tovább a németet.

És még valami nagyon fontosat: toleranciát, demokráciát és felelősséget. Kovács tanár úr a szobordöntőkből és fasoriakból igazi kis köztársaságot formált, amit a demokratikusan választott osztálytanács irányított. Mi pedig meneteltünk évről évre egyre büszkébben és magabiztosabban az érettségi felé.

Az utolsó évben már valóban mi voltunk az iskola „gárdaosztálya”. Kovács tanár úrnak már arra kellett ügyelnie, ne tekintsük úgy, hogy szívességből járunk be az órákra. (Én ezért személy szerint meg is kaptam a magam életre szóló marsrutáját. „Na ülj le!” – hirdette ki végül nyersen az ítéletet.) Kedvenc tanáraink, a matekos Galois, a fizikás Erzsi néni, a történész Feri bácsi kölcsönösen szinte családtagnak számítottak. (Mikor például Galois-t, – mert elsőre a sikeres felvételi vizsga ellenére „hely hiányában” nem vettek fel az egyetemre – egy év múlva arra kértem, illő honoráriumért adna nekem leckéket, ő azt felelte, hogy csak viszonossági alapon: én meg németre tanítsam őt.) Az érettségire tehát mint gimnáziumi szereplésünk gálarendezvényére készültünk.
Hogy pedig valóban az lehessen, Kovács tanár úrnak remek ötlete támadt.

Volt a kerületi tanácsnak Dunabogdányban egy gyermeküdülője. Igaz, kisebb méretű gyerekek számára rendezték be, de ami a fő: szezon előtt üres volt. A mi osztályunk a ballagás után oda költözött ki két hétre, hogy az osztálytanács irányításával közösen készüljön fel a megmérettetésre.

Szigorú menetrendet állítottunk össze. Elsődlegesen persze mindenki a maga tanulmányaiért volt felelős, de voltak közös órák is, ahol a legjobbak vagy előadtak egy-egy tételt, vagy konzultációt vezettek, és volt alkalom a négyszemközti segítésre is. Szaktanáraink közül többen is meglátogattak, ki csak egy napra jött, volt, aki több napig is velünk maradt. Ébresztő és takarodó között pedig volt idő játékra, sportra is – fürdés a Dunában, tollaslabda a röplabda pályán vagy cseresznyét dobálni az erkélyről a gyepen várakozó aspiránsoknak, akik azt hátra tett kézzel, szájukkal kapták el. A falu akkor még sokkal kisebb volt, mint napjainkban, így az erdő is szinte a kert alján kezdődött. Kirándulni is lehetett akár a Nagyvillámig. A barátságos háziak minket is olyan szeretettel vettek körül, mint szokott gyerekvendégeiket. Nyaranta minden nap negyven-ötven főre főztek. Mi is jó kosztot kaptunk, sosem éheztünk. Külön szép színfolt volt – hol voltak még akkor a ma megszokott kisteherautók? –, hogy az üdülő a napi beszerzéseit egy csacsifogattal bonyolította le. Képzelhetni, milyen öröm volt ez nyaranta a vendég gyerekseregnek! Sőt nekünk, hórihorgas kamaszoknak is. Az időjárással is szerencsénk volt, meleg, napos kora nyár. Vígan éltünk a törpebútorok között, mint Hófehérke a hét törpe házában.

Amikor aztán letelt a két hét, úgy éreztük, ez valóban jó mulatság, férfimunka volt. Derűs, magabiztos hangulatunkat búcsúmenetünk illusztrálta a falu népe előtt. Csomagjainkat a csacsifogatra raktuk, s azt húzva-tolva, körbeugrálva vonultunk a főutcán az autóbusz-megállóhoz. Akkor még gyér volt az autóforgalom, eljátszhattuk tehát ezt a farsangi menetet. Hozzá a Marseillaise-t énekeltük, hiszen „tudjuk mi azt franciául is!”, meg a Walesi bárdokat a holdfénykeringő dallamára. A leszálló alkonyatban az utca népe nevetve búcsúzott csapatunktól.

Hogy folytak le és hogyan sikerültek ezek után a vizsgák? A szokott formáját mindenki simán hozta. A hangulat végig jó volt, bizakodó. Vizsgadrukk? Persze hogy volt. De lámpalázra a jó színésznek vagy élsportolónak is szüksége van. Anélkül senki sem tudja kihozni magából a jó eredményt. És okvetlen kell hozzá az oldott önbizalom is. (Már egyetemi vizsgáimról jut eszembe két példa. Egyszer, mikor jelentettem a vizsgáztatónak, hogy készen vagyok a kért levezetéssel, ő szinte csodálkozva kérdezte: – Tudja, hogy ez jó? – Én szinte sértett öntudattal feleltem: Tudom. – Más alkalommal a jobb jegyért egy tételt kellett volna levezetnem, aminek épp csak a nevére emlékeztem. Nemtudásom leplezve blazírtan kezdtem a feleletbe: – Ez a tétel arra vonatkozik… – Tanárom itt szerencsére közbevágott: – Nem azt kérdeztem, mire vonatkozik, hanem hogy le tudja-e vezetni. – Elgondolkodva feleltem: – Azt hiszem, nem. – Akkor elégedjék meg egy négyessel!) Ennyi év után talán még azzal is elbüszkélkedhetnék, hogy közülünk ki milyen pályát futott végig. De elég annyi is, hogy mind megállta a helyét.

Nemrégiben a Dunakanyarban járva az autóbuszból kerestem a régi gyermeküdülőt, egykori érettségi edzőtáborunkat, de már nem ismertem rá. Jobb is így talán. Túl vagyok rajta, levizsgáztam. Alighanem véglegesen. Mit is jegyzett Márai Sándor a naplójába élete nagy vizsgája előtt, 1945-ben? „Negyvenöt éves vagyok. […] Mit tanultam negyvenöt év alatt? Van Gondviselés. De van feladat is, melyet nem lehet a Gondviselésre bízni: könyörtelenül el kell végezni, egyedül.”