Erőgyűjtés bent, cselekvés kint

A Békési Újság „Csendesül” rovatában Rákay Philipet emlegettem a Margit híd letört keresztjei kapcsán. Velős mondandójához most ismét visszanyúlnék, mert az említett rovat terjedelme nem tette lehetővé gondolatai részletes taglalását.

Azt írja, hogy „amikor valaki annyit tud hozzátenni a világhoz, hogy festékkel összefúj frissen felújított házfalakat, emlékműveket, szobrokat, az az ember egyéb aljasságra is képes. Erre nem lehet mentség, s végre ideje volna törvényalkotói szinten is kellő nyomatékkal elítélni az ilyesfajta devianciát!”

Ki a felelős mindezért – kérdi? És válaszol is rá: „Azok, akik szerint a Szent Korona micisapka. Akik szerint a vallás pusztán magánügy. Azok a szülők és tanárok, akik nem tudtak (nem is akartak?) megfelelő erkölcsi, történelmi, kulturális, patrióta mintát felmutatni, képtelenek voltak példaképpé válni. Azok a médiumok, amelyek évtizedek óta, tudatosan deheroizálják a közéletet, kétszáz szavas szókincsű idiótákat állítva példaként a fiatalok elé, szisztematikus agy-mosást végezve. Azok, akik elhitetik a fiatalokkal, hogy nincsenek erkölcsi gátak, korlátok, lényeg az önmegvalósítás, mert csak az számít, hogy a mának éljünk. Ugyanakkor a mi felelősségünk sem kicsi. Nem hagyhatunk semmit sem szó, sem cselekedetek nélkül!”

Kell-e még hozzátenni valamit a fentiekhez? Talán ennyi is elég volna, ugye? De tán mégsem. Írjuk, mondjuk, gondoljuk hozzá nyugodtan saját tapasztalatainkat, érzéseinket, ötleteinket, megoldásainkat. Beszéljünk róla, és tegyünk ellene, illetve – hogy ne csak mindig valamivel szemben reagáljunk, védekezésből támadjunk –, tegyünk azért, hogy mi diktáljuk a lépést, mi mutassuk a jó példát! Azaz igenis mondjuk és tegyük a jót!

Mert a láthatóvá tett jócselekedet is lehet ragadós, ugye? Miért ne mi legyünk azok a szülők, „tanárok”, akik merik tenni a jót és beszélnek is róla! Mert nem elég cselekedni, a mai világban jelen is kell lenni a közéletben, a médiában tetteinkkel, hisz 21. századunk népe ehhez szokott. Hát legyünk mi is jelen ott, ahol a felvillanó képek, a rövid, pár szavas szövegek mutatják az utat a „népnek”. Mert már kevesen olvasnak öt sornál többet. Mert lassan már csak a kép alatti szöveget betűzik az emberek. És bizony sokan nem „értelmezik”, csak benyelik, amit látnak, hallanak.

Hogyan érhetjük el mindezt – merül fel jogosan a kérdés. Nekünk, templomba járóknak a régi, öreg atya mindig azt mondta: jó, ha itt vagytok a misén (kötelező is!), de nem ez a heti egy óra mutatja meg, kik vagytok és mit értek, hanem a hét többi 167 órája, azaz ahogyan odakint éltek. A keresztény példamutatásotok, a minta, amit a templomon kívül mutattok. Az emberek azt látják, az alapján ítélnek meg és választanak példaképpé, vagy legyintenek egyet mondván: na, ez is bort iszik és vizet prédikál! Mennyire fontos ez a kirakat, amit e század társadalmi és közéletének nevezünk? Bent erőt gyűjtünk, hogy kint tehessük, amit kell.

Kell. A világ urai most kebelezik be Amerikát, aztán – via Brüsszel – mi jövünk. És egyedül nem fog menni, csak visszanyert fiataljainkkal és Európa velünk hasonlóan gondolkodó társadalmaival.

Pálmai Tamás

2021-02-02