JEL újság

Eskü a keresztnél

Sas Erzsébet2015.01.20.

Abban az esztendőben 1957-et írtak. Kálmán és Rózsika már egészen biztosan tudták, hogy nekik nem lesz igazi nagy lakodalmuk, ahol az egész család összejön majd, meg a távolabbi rokonok, barátok, mert – ahogy Rózsika nagymamája mondogatta – nem olyan időket élünk.

 

   Akkor meg minek, mire várjanak, miért folytassanak parttalan beszélgetéseket a szülőkkel, a vége úgyis mindig az, várjatok még, ráértek, mire házasodtok össze. A két fiatal is éppen ezt gondolta, de másképpen érezte. Valóban mire várjanak, szeretik egymást, benne vannak a korban, családot szeretnének, önálló életet, valahol, bárhol, csak együtt, egymásért.

   Azon a napon szürkésfekete felhők kavarogtak, a szél is feltámadt, s amikor Kálmán délelőtt tíz órakor beállított a lányos házhoz fekete öltönyben, a szülők azonnal tudták, valamit eltervezett a két fiatal. Rózsika is elővette a féltve őrzött legszebb kosztümjét, és perceken belül ott álltak a szülők előtt. Kálmán, aki nem szerette a köntörfalazást, egy szuszra elmondta, mire készülnek. „Tisztelettel bejelentem Önöknek, hogy menyasszonyommal, Rózsikával ma házasságot kötünk, már vár bennünket a városházán az anyakönyvvezető.”

   Talán jól is jött Kálmán határozottsága, mert így mindenki „tartotta” magát. A szülők ebből a bejelentésből megtudták, hogy a hátuk mögött a két fiatal már bejelentkezett a hivatalban, s azt is, hogy nem igénylik, nem várják el, hogy ez a jeles nap bármilyen családi összejövetellel legyen megünnepelve. Rózsika édesapja bólintott, kezet fogott Kálmánnal és homlokon csókolta nagyobbik lányát, aki a szeme fénye volt. Édesanyja keresztet vetett rájuk, és két könnycsepp jelent meg a szemében.

   Rózsika sem így képzelte el ezt a napot. Gyermekkorában, no meg a gimnáziumban sokat álmodott erről a napról, a fiúról, aki az ő élete párja lesz, a fehér uszályos menyasszonyi ruháról, arról, hogy amikor kilép a templomból, mindenki ámulva nézi majd, s azt suttogják mögötte: milyen szép sudár pár, és mennyire szeretik egymást.

   A templomi esküvőnek még a gondolata sem merülhetett fel, fiatal diplomás orvosokként nem merték volna kockáztatni a jövőt, s a kisvárosban bizony híre ment volna, ha templomban kötnek házasságot. A mélyen vallásos két családnak bármennyire is fájt ez a hirtelen esküvő, tudták nincs más út, ha nem akarják gyerekeiket bajba keverni.

   A hivatali esküvő valóban hivatalos volt. Igenek, aláírások, kézfogás, jókívánság. Formaságok, kevés meghittséggel. A két fiatal keze remegett, amikor egymás ujjára húzták a karikagyűrűt, s a hitvesi csók is inkább baráti puszinak sikeredett a meghatottságtól. A tanúktól elbúcsúzva elindultak. Maguk se tudták, hová. Csak azt tudták, haza még ne. Lassú léptekkel haladtak a már sötétedő utcákon. Nézték a fák sötétedő koronáit, szorosan fogták egymás kezét, s nem kellett megszólalniuk ahhoz, hogy tudják, érezzék a boldogságot, ami átjárja őket. Arcuk kipirult, s csillogó szemüket alig tudták egymásról levenni.

   Már majdnem teljesen besötétedett, amikor azt vették észre, hogy a templomkertben járnak. Lábuk nesztelenül lépdelt a dús fűben, s valami erős belső akarat vitte őket a hátsó bejárattól nem messze álló keresztig. Valamikor, valaki – már a történetre is mindenki másképpen emlékezik – azért állíttatta, mert szerelme meggyógyult. Úgy érezték, a sors vezérelte őket ehhez a kereszthez. Őket, akiknek diplomáján alig száradt meg a tinta, amelyben az áll, hogy az emberek életéért fognak minden erejükkel dolgozni. S most itt állnak szerelmesen egy kereszt előtt, amelyet egy szerelmes állíttatott, szerelme felgyógyulásának emlékére.

   Megfogták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és egyszerre mondták: mindörökké.

   A templom tetején egy pillanatra megcsillant a napfény, azé a napé, amelynek egész nap nem volt ereje áttörni a felhőket, lezuhanása előtt megmutatta erejét. Egy pillanatra csak, hogy aztán eltűnjön, s átadja helyét az estnek.

   Kálmánból aztán Kálmán bácsi és főorvos úr lett, s szép sikereket ért el hivatásában. Rózsika pedig mindig mellette állt, minden ötletét, elgondolását segítette, sőt olykor még ösztönözte is. Saját ambícióit férjéé alá rendelte, mert úgy érezte, ő nem csak orvos, de feleség és anya, sőt elsősorban ez a kettő. Egyetlen fiúgyermeküket a legnagyobb szeretetben nevelték, s „megfertőzték” a gyógyító hivatással.

   Szaladtak az évek, s amikor a férj beteg lett, akkor néha még a percek is ólomlábakon jártak. A várakozás, a kezelések, a fájdalom már-már felőrölték mindkettőjüket, ám az erő, a türelem végső határán mindig megtalálták egymás kezét, s mindig egyszerre mondák ki azt a szót, amit lassan már fél évszázaddal ezelőtt mondtak ki egymásnak először: mindörökké.

   A temetés utáni napon Rózsika egyedül ment ki a sírhoz. – Szükségem van az egyedüllétre – hárította el fia és menye ragaszkodását, hogy kikísérik. A kertből egy szál rózsát vitt magával, s amikor megállt a sír előtt, amit a család, a munkatársak, tisztelők koszorúi teljesen elborítottak, megcsókolta a rózsát, s mielőtt a fejfára tette volna, belesuttogta a szirmokba: mindörökké.

Sas Erzsébet

 

Jelen Idő

Jelen Idő

Keresés

Rovat szerint

Szerző szerint

Évszám szerint

Legfrissebb

Boldog munkáslány

Ferenc pápa 2024. május 23-án engedélyezte, hogy Bódi Mária Magdolnát vértanúként tiszteljük. Boldoggá avatását 2025. április 26-ra tűzte ki, mely vértanúságának 80. évében lesz Veszprémben.

Naplójegyzetek Esztergom orosz megszállásának idejéből

Szivós Donát 1944 és 46 között volt házfőnök, igazgató és gimnáziumi tanár Esztergomban. Ebből az időből származó naplója beszámol az orosz megszállásról, az oktatás újraindításáról, Serédi Jusztinián bíboros haláláról és utódja, Mindszenty József kinevezéséről, de nem hallgatja el renden belüli konfliktusait sem.

Befejezetlen mondat

Tudod, hiszed, fákat ültettél, virágokat, adtál
gyermekeket – Isten kegyelméből – és neki!
Így lehet benned béke, és hiheted
mindezért kezét nyújtja, ölelésre, hogy érezd,
veled teszi meg a kanyar utáni szakaszt
2016–2024 © jelujsag.hu • Minden jog fenntartva!