Eskü a keresztnél

Abban az esztendőben 1957-et írtak. Kálmán és Rózsika már egészen biztosan tudták, hogy nekik nem lesz igazi nagy lakodalmuk, ahol az egész család összejön majd, meg a távolabbi rokonok, barátok, mert – ahogy Rózsika nagymamája mondogatta – nem olyan időket élünk.

   Akkor meg minek, mire várjanak, miért folytassanak parttalan beszélgetéseket a szülőkkel, a vége úgyis mindig az, várjatok még, ráértek, mire házasodtok össze. A két fiatal is éppen ezt gondolta, de másképpen érezte. Valóban mire várjanak, szeretik egymást, benne vannak a korban, családot szeretnének, önálló életet, valahol, bárhol, csak együtt, egymásért.

   Azon a napon szürkésfekete felhők kavarogtak, a szél is feltámadt, s amikor Kálmán délelőtt tíz órakor beállított a lányos házhoz fekete öltönyben, a szülők azonnal tudták, valamit eltervezett a két fiatal. Rózsika is elővette a féltve őrzött legszebb kosztümjét, és perceken belül ott álltak a szülők előtt. Kálmán, aki nem szerette a köntörfalazást, egy szuszra elmondta, mire készülnek. „Tisztelettel bejelentem Önöknek, hogy menyasszonyommal, Rózsikával ma házasságot kötünk, már vár bennünket a városházán az anyakönyvvezető.”

   Talán jól is jött Kálmán határozottsága, mert így mindenki „tartotta” magát. A szülők ebből a bejelentésből megtudták, hogy a hátuk mögött a két fiatal már bejelentkezett a hivatalban, s azt is, hogy nem igénylik, nem várják el, hogy ez a jeles nap bármilyen családi összejövetellel legyen megünnepelve. Rózsika édesapja bólintott, kezet fogott Kálmánnal és homlokon csókolta nagyobbik lányát, aki a szeme fénye volt. Édesanyja keresztet vetett rájuk, és két könnycsepp jelent meg a szemében.

   Rózsika sem így képzelte el ezt a napot. Gyermekkorában, no meg a gimnáziumban sokat álmodott erről a napról, a fiúról, aki az ő élete párja lesz, a fehér uszályos menyasszonyi ruháról, arról, hogy amikor kilép a templomból, mindenki ámulva nézi majd, s azt suttogják mögötte: milyen szép sudár pár, és mennyire szeretik egymást.

   A templomi esküvőnek még a gondolata sem merülhetett fel, fiatal diplomás orvosokként nem merték volna kockáztatni a jövőt, s a kisvárosban bizony híre ment volna, ha templomban kötnek házasságot. A mélyen vallásos két családnak bármennyire is fájt ez a hirtelen esküvő, tudták nincs más út, ha nem akarják gyerekeiket bajba keverni.

   A hivatali esküvő valóban hivatalos volt. Igenek, aláírások, kézfogás, jókívánság. Formaságok, kevés meghittséggel. A két fiatal keze remegett, amikor egymás ujjára húzták a karikagyűrűt, s a hitvesi csók is inkább baráti puszinak sikeredett a meghatottságtól. A tanúktól elbúcsúzva elindultak. Maguk se tudták, hová. Csak azt tudták, haza még ne. Lassú léptekkel haladtak a már sötétedő utcákon. Nézték a fák sötétedő koronáit, szorosan fogták egymás kezét, s nem kellett megszólalniuk ahhoz, hogy tudják, érezzék a boldogságot, ami átjárja őket. Arcuk kipirult, s csillogó szemüket alig tudták egymásról levenni.

   Már majdnem teljesen besötétedett, amikor azt vették észre, hogy a templomkertben járnak. Lábuk nesztelenül lépdelt a dús fűben, s valami erős belső akarat vitte őket a hátsó bejárattól nem messze álló keresztig. Valamikor, valaki – már a történetre is mindenki másképpen emlékezik – azért állíttatta, mert szerelme meggyógyult. Úgy érezték, a sors vezérelte őket ehhez a kereszthez. Őket, akiknek diplomáján alig száradt meg a tinta, amelyben az áll, hogy az emberek életéért fognak minden erejükkel dolgozni. S most itt állnak szerelmesen egy kereszt előtt, amelyet egy szerelmes állíttatott, szerelme felgyógyulásának emlékére.

   Megfogták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és egyszerre mondták: mindörökké.

   A templom tetején egy pillanatra megcsillant a napfény, azé a napé, amelynek egész nap nem volt ereje áttörni a felhőket, lezuhanása előtt megmutatta erejét. Egy pillanatra csak, hogy aztán eltűnjön, s átadja helyét az estnek.

   Kálmánból aztán Kálmán bácsi és főorvos úr lett, s szép sikereket ért el hivatásában. Rózsika pedig mindig mellette állt, minden ötletét, elgondolását segítette, sőt olykor még ösztönözte is. Saját ambícióit férjéé alá rendelte, mert úgy érezte, ő nem csak orvos, de feleség és anya, sőt elsősorban ez a kettő. Egyetlen fiúgyermeküket a legnagyobb szeretetben nevelték, s „megfertőzték” a gyógyító hivatással.

   Szaladtak az évek, s amikor a férj beteg lett, akkor néha még a percek is ólomlábakon jártak. A várakozás, a kezelések, a fájdalom már-már felőrölték mindkettőjüket, ám az erő, a türelem végső határán mindig megtalálták egymás kezét, s mindig egyszerre mondák ki azt a szót, amit lassan már fél évszázaddal ezelőtt mondtak ki egymásnak először: mindörökké.

   A temetés utáni napon Rózsika egyedül ment ki a sírhoz. – Szükségem van az egyedüllétre – hárította el fia és menye ragaszkodását, hogy kikísérik. A kertből egy szál rózsát vitt magával, s amikor megállt a sír előtt, amit a család, a munkatársak, tisztelők koszorúi teljesen elborítottak, megcsókolta a rózsát, s mielőtt a fejfára tette volna, belesuttogta a szirmokba: mindörökké.

Sas Erzsébet