Evangélikus szembenézés

A rendszerváltoztatás óta kurrens témának számít az egyházi személyek Kádár-kori állambiztonsági érintettsége, ami sajnálatos módon nem egyszer a politika játékszere lett. Annak ellenére, hogy több mint három és fél évtizede időről időre előkerülnek hírek és különböző szemléletű tanulmányok ezzel kapcsolatban, még ma is fokozott közérdeklődésre tarthat számot az ezt feldolgozó számvetés. Ez igaz a Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának legújabb kötetére is, ami a szemléletes és továbbgondolásra alkalmas Háló című sorozat negyedik részeként látott napvilágot.

A tavaly fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő evangélikus tényfeltáró bizottság ezzel a több mint ezeroldalas (!), a Luther Kiadó által megjelentetett kétkötetes könyvvel emlékezett meg arról a gigantikus és emberpróbáló munkáról, amely az egyház soraiban található kádári titkosszolgálati személyek tevékenységét ismertette, értékelte a lehető legobjektívebb, mégis humánus módon. A belső borítón már Háló 4-ként is említett kötetben – amelynek alcíme: Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról 1945–1990 – a teológiai tanárok belügyi kapcsolatairól esik szó. Az egyház progresszív szellemiségének megfelelően ezúttal még arra is volt lehetőségük az érintetteknek, illetve azok közvetlen leszármazottjainak, hogy véleményt nyilvánítsanak saját vagy családtagjuk ez irányú tevékenységéről, a róluk készített dolgozatokról, még akkor is, ha ezek a hozzászólások rengeteg szubjektumot tartalmaznak. A szembesítés/szembesülés nem lehetett könnyű sem lélektani/emberi, sem történészi–szakmai szempontból, ennek megélése és feldolgozása pedig már nem feltétlenül a történettudomány, hanem a pszichológia, a kriminalisztika, a victimológia és a teológia, illetve annak résztudományai tárgykörébe tartozik. A Mirák Katalin szerkesztő által vezetett történész munkaközösség megtett minden tőle telhetőt a lehető legteljesebb kép felvázolása érdekében. A sokszor új információkkal is szolgáló hozzátartozói nyilatkozatok közlésén túlmenően felkutattak minden szóba jövő történettudományi forrást, így feldolgozták az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárán kívül a Magyar Nemzeti Levéltárban, az Evangélikus Országos Levéltárban és az Evangélikus Hittudományi Egyetem irattárában fellelhető dokumentumok forráskritikával kezelendő információit is – amelyek sokszor csak töredékesen maradtak fenn. Az egyes személyekhez köthető titkosszolgálati iratok hézagos volta miatt az ezeken felüli irategyüttesek jelentősége felértékelődik. A szerzők és a szerkesztő azonban ezekből az objektív hiányosságokból is tudtak előnyt kovácsolni: olyan életrajzokat adtak közre, amelyekben az ügynökként is tevékenykedő teológia professzorok szinte teljes életútja elénk tárul. A kötet Háttér című fejezetében pedig Csepregi András a diakóniai teológia születéséről, Csermelyi József pedig az Evangélikus Teológiai Akadémia történetéről írt. A kötetnek nagy erénye mindemellett a míves nyelvezet, amely minden szerzőre jellemző, és jócskán megkönnyíti ennek a témának az egyébként igencsak lelket terhelő befogadását.

Ittzés Ádám tanulmánya kiemelkedik a kötetből. Az általa feldolgozott Prőhle Károly-életút viszonylag gazdag állambiztonsági iratanyagra támaszkodhatott. Szemléletesen írja le a szerző, hogyan változott meg fokozatosan a teológia professzor pártállami megítélése, miként vált egyértelműen „reakciós” ellenfélből lassan az 1948–1956 közötti időszak kifejezetten szakmai, teológiai tevékenységgel töltött időszaka után – amikor egyházpolitikai kérdésekben nem exponálta magát, miközben ezen a területen egyre nőtt a nemzetközi tekintélye, s a Lutheránus Világszövetség Teológiai Bizottságába még távollétében is megválasztották – a hatvanas évek elejére a Kádár-rendszer által elfogadottá váló egyházi személyiséggé, akit megfelelő biztonsággal fel lehet használni az állambiztonsági jelentések írására is. Persze ehhez hosszú út vezetett belügyi értelemben is, először a protokoll szerint sorstársaihoz hasonlóan őt is megfigyelték, eleinte nem feltétlenül azzal a szándékkal, hogy beszervezzék, de az idők során ennek egyre nagyobb esélye lett, főleg, hogy Prőhle Károly – ahogy Ittzés Ádám az 1960-ban Prágában rendezett Keresztyén Békekonferencia elé készített hozzászólása kapcsán fogalmazott – „a korábbiaknál nyíltabban letette voksát a fennálló politikai rendszer mellett”. Ahogy az lenni szokott, voltak róla rosszindulatú és kevésbé ártó jelentések. Előbbi kategóriába tartozik „Szamosi” fedőnevű ügynök, aki professzortársként – Ottlyk Ernőről van szó, aki 1967-ben evangélikus püspök lett, és akiről Ittzés Ádám a Háló 2-ben írt külön fejezetet – negatívan nyilatkozott róla, többek között megemlítette, hogy rokonságához tartozott a nyilas képviselő Prőhle Sándor, és az ekkor már újra „tiltólistán”, házi őrizetben senyvedő korábbi evangélikus püspökért, Ordass Lajosért lelkesedett, ami ismerve a korabeli viszonyokat, nem jelentett túl nagy dicséretet az illető számára. 

Prőhle Károly különböző, érzelmekkel telített megnyilvánulásai is belefértek a róla szóló ügynöki jelentésekbe, mint például az, hogy felháborodott, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal elutasította egyik cikkét, ami miatt az meg sem jelenhetett. „Szamosi” tartótisztje erre megjegyezte, hogy inkább át kellett volna íratni a publikációt, mert ezzel a betiltással csak erősítették a hívek körében az erőszakos állami beavatkozás – egyébként jogos – képzetét. Prőhle Károlyról „Pécsi” fedőnéven jelentett még Káldy Zoltán püspök is, aki gyakorlatilag szinte teljhatalommal bírt a Kádár-rendszerben az egyházon belül – ezenkívül a magyarok közül mindezidáig egyedülálló módon megválasztották 1984-ben a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) elnökévé is, amely tisztséget 1987-ben bekövetkezett haláláig töltötte be. Ezért is hívták a püspökségének időszakát (1958–1987) Káldy-korszaknak is. Ő nem volt negatív irányban elfogult Prőhlével szemben, sőt még az is kiderül a jelentéseinek egyikéből, hogy püspökként éppen ő kezdeményezte Prőhle Károly külföldi szerepeltetését, valamint 1963–1964-es dékánságáról is kedvezően nyilatkozott. Az esetleges pártállami támadások ellen egyfajta védlevelet is jelenthetett Prőhle számára, amikor azt írta róla, hogy „(…) az evangélikus teológiai akadémia legjobban képzett teológusa”, valamint azt, hogy „(…) a marxi–lenini ideológiából elfogadja a gazdasági stb. esetre vonatkozó szabályokat”, ugyanakkor azt is kifejezésre juttatta, hogy az általa megfigyelt személy száz százalékban soha nem lesz a Kádár-rendszer embere: „(…) de amit ez az ideológia az egyházról vagy vallásról mond, nem fogja soha elfogadni”. 

A kötetnek ez a fejezete természetesen Prőhle Károly ügynöki munkájára és annak körülményeire helyezi a hangsúlyt, gondosan kibontva ennek a történetnek a rendelkezésre álló szálait, nem feleslegesen belebonyolódva a részletekbe. Abból a szempontból pedig bizonyos fokig különleges – bár korántsem egyedülálló – volt Prőhle Károly helyzete, hogy az idők során egymás után kétféle szervnek is adott jelentéseket: 1964-től „Pozsonyi” fedőnéven a III/III. Csoportfőnökségnek, azaz a belső elhárításnak, majd amikor külföldi egyházi szolgálatba lépett, 1969 végétől a fedőnevét „Borókai”-ra változtatva a hírszerzésnek. Az utókor és a történész szakma szerencséje, hogy mindkét időszakából fennmaradtak a beszervezési és munkadossziéi nyolcszáz oldal terjedelemben, négy dossziéban. A szerző a nagy csábítás ellenére nagyon helyesen nem esett abba a hibába, hogy minden egyes dokumentumot – az adott ügynökre vonatkozóan kétszázötven volt belőlük, dokumentumgyűjtemény formájában másolataik meg is jelennek a kötetben – szépen sorban, gépiesen végigvegyen, hanem nagyon módszeresen szántotta végig időrendben azokat a stációkat, amelyeket minden beszervezett hálózati tag elszenvedett vagy megélt. Így kerültek a könyvnek ebbe a fejezetébe a vele való belügyi megismerkedés és beszervezés – ha úgy tetszik: behálózás – ismertetésén túlmenően a foglalkoztatásának dokumentumai, magyarán szólva az ügynöki jelentései, amelyek között kiugróan magas arányban találhatók a külföldi úti beszámolók még akkor is, amikor a belső elhárítás kötelékébe tartozott. Ezekhez képest meglepően alacsony a hazai egyházi viszonyokat bemutató írásainak száma. 

A két kategória közötti átmenetet jelentette a nyugati magyar evangélikus emigránsokkal foglalkozó, valamint a külföldiek magyarországi programjairól szóló jelentései – jegyezte meg a kötetben Ittzés Ádám. Négy lelkészről rövid jellemzéseket is adott, és a munkájáról szóló állambiztonsági visszacsatolás, azaz a minősítések és jutalmazások is szerepelnek a könyvben. Tették ezt főnökei nemcsak annak a fényében, amiket Prőhle Károly jelentett, hanem azon információk biztos tudatában is, amelyek ügynökük postájának két különböző alkalommal történő, kilencven napig tartó postai ellenőrzéseiből származtak. Fő a bizalom, mondhatnánk, de ilyenkor mindig eszünkbe kell, hogy jusson: ebben a szakmában soha nem számított a bizalom. Ugyanilyen érdekes volt – tudjuk meg a könyvből – Prőhle Károly állambiztonsági tevékenységének vége is, ugyanis nem egyszerűen kizárták a hálózatból – erre soha nem került sor –, hanem operatív tiszt és ügynök kapcsolata az ő esetében fokozatosan elhalt, amit felettesei életkorának előrehaladott voltával magyaráztak. Olyannyira nem tartották szükségesnek hivatalosan is közölni Prőhlével, hogy lezárták a vele való kapcsolatukat, hogy még titoktartási nyilatkozatot sem írattak vele alá, mondván, hogy „Borókai” az állambiztonsági kapcsolatot „mélyen konspirálta, és ilyen vonatkozásban mindig fegyelmezett volt”. A szerző találóan állapítja meg, hogy Prőhle Károly a személyes meggyőződését és egyháza szolgálatát igyekezett több-kevesebb sikerrel összeegyeztetni a kommunista rendszer érdekeivel, és állambiztonsági jelentései sok esetben megegyeztek azokkal a beszámolókkal, amelyeket az Állami Egyházügyi Hivatal számára nyíltan, tehát szélesebb közösség előtt is felvállalva írt.

A kötetben annak szerkesztője két tanulmányt is vállalt. Mirák Katalin írta meg Reuss András és  professzorok ügynöki múltjának egyedi történetét, hiszen minden ügynöksors bizonyos szempontból mindenképpen különbözik a másiktól, már csak az érintettek emberi tulajdonságai és személyes viszonyainak különbözősége okán is. Fabiny Tiborról olyan különlegességeket is megtudhatunk, mint hogy 1949-ben a rákosista rendőrség letartóztatta és kihallgatta, majd „tiltott sajtótermékek engedély nélküli terjesztése” miatt feddésben részesítette több társával együtt, és szabadon bocsátotta. Az is érdekesség a pályáján, hogy a jogi diplomával rendelkező fiatalember eredetileg diplomatának vagy közigazgatási szakembernek készült, csak ezután alakult ki benne a missziói-evangélizációs elkötelezettség, majd 1953-ban lelkésszé szentelték. A kötetben pontosan nyomon követhetjük egyházi pályáját a Veszprém megyei csöglei szolgálatától – az itteni presbitériummal határozatot hoztak, melyben mély sajnálatukat fejezték ki, hogy miniszteri biztost neveztek ki Ordass Lajos ellenőrzésére – a miskolci évekig (1964–1969), ahonnan végül az Evangélikus Teológiai Akadémia egyháztörténeti tanszékére került, amiben élvezte Káldy Zoltán püspök támogatását. A kötet számba veszi, milyen hálózati jelentések születtek róla „Zombori Elek”, „Szamosi”, „Papp István” és „Veszprémi” tollából, és a „Hittevők” operatív dossziéból azt is megtudhatjuk, hogy az evangélikus egyház hivatalos teológiai álláspontjától eltérő ágostonista irányzathoz tartozóként tartották nyilván, ahogy a jelentés írta „szektáns” (sic!) beállítottságú volt. 

Ez utóbbi irat egyébként híven tükrözi, milyen szinten nem voltak tisztában az egyes teológiai szakkifejezésekkel az állambiztonságnál azok, akik különben éppen ezzel a szakterülettel foglalkoztak. Végül megtudhatjuk, hogy „Gellérthegyi” fedőnéven magát Fabiny Tibort is beszervezték, ámde beszervezési és munkadossziéinak nyoma veszett. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy valamilyen szinten együttműködött a Belügyminisztériummal, mert még egy 1989. novemberi iktatókönyvi bejegyzés szerint is jutalomban részesült munkája elismeréseképpen. A kötetnek ezen a pontján érkezünk el az egyik legérdekesebb részhez, Fabiny Tibor személyes reflexióihoz, amelyekben – ahogy Mirák Katalin fogalmazott – „az önfeltáró folyamat lélektani mélységei (bűnbánat, bocsánatkérés stb.) dominálnak, mindamellett a hálózati foglalkoztatása lényeges paraméterei is megtudhatók belőlük”.
Ha lehet, ennél még érdekesebb tényre derül fény a kötetben feldolgozott személyek közül egyedüliként jelenleg is közöttünk lévő Reuss András teológia professzorról, amikor arról olvashatunk, hogy ő bizony az ügynöki tevékenységét a határozott állambiztonsági tiltás ellenére is kezdetben naplószerűen, szorgalmasan dokumentálta saját magának, ami különös jelentőségű forrásértékkel bír a kutatók számára, hiszen ez mind a mai napig rendelkezésre áll. Az 1969-ben beszervezett delikvens csak akkor hagyott fel ezzel a tevékenységével, amikor már e tekintetben fogyni kezdett körülötte a levegő. Arra pedig kiváló alapot szolgáltat ez az irategyüttes, hogy megtudjuk: a kezdeti időszakban milyen információkat szolgáltatott egyházáról. Annyit bizonyosan tudni, hogy a majdani professzor különböző módokon igyekezett kibújni az állambiztonság felé teljesítendő kötelezettségek alól, bár jól tudjuk, hogy ezekben a szituációkban nem a beosztott ügynök diktált, hanem az operatív tiszt. 

Mindenesetre Reuss András naplója tanúsága szerint sikerként élte meg, hogy az írásbeliségről sikerült átállnia a szóbeli közlésre, arra hivatkozva, hogy nincs elegendő ideje leírni az információkat. Kezdetben eszpresszókban találkozott a tartótisztjével, majd a Wesselényi utca 26. alatti konspirációs lakásban, ahol mindvégig az volt az érzése, hogy laknak ott. Azt is megtudjuk róla a könyvből, hogy 1986 decemberében új operatív tisztet kapott, mert az előző nyugdíjba ment, és az új főnökével már jóval kevésbé tudott összeszokni. A generációs különbség (Reuss jóval idősebb volt új tartótisztjénél), valamint a politikai változások beindulása sem segítette kapcsolatuk elmélyülését. Ennek a fejezetnek a gerincét is a Reuss András „Veszprémi” fedőnév által szolgáltatott jelentései teszik ki, amelyből sok más mellett kiviláglik, hogy konkrét személyekről ódzkodott értékítéletet mondani vagy írni, ennek ellenére ezt a törekvését az állambiztonsági tevékenység sajátosságaiból fakadóan nemigen tudta kivitelezni. Annál inkább ki tudott maradni az LVSZ 1984-ben Budapesten rendezett világgyűléséről adandó jelentésírásból, noha ő volt az egyik fő szervezője ennek az állam és egyház szempontjából egyaránt kiemelkedő rendezvénynek. 

Az ügynökök egy része ma is közöttünk él, ami jó esélyt ad össztársadalmi értelemben véve is a kiengesztelődésnek, ha mindkét fél részéről megvan erre az őszinte igény. Ehhez azonban nem nélkülözhető a történészi kutatások objektív végrehajtása sem, ami egyúttal azt is jelenti, hogy alapvetően elhibázott lépés lett volna, ha maguk az egyházi személyek végezték volna el ezt a kétségkívül kényes, jó arányérzéket és empátiát igénylő munkát. 

A Magyarországi Evangélikus Egyház kétségkívül jól döntött, hogy a történelmi egyházak között élen járva szakmabeliekre, történészekre bízta ennek végrehajtását, még ha oly sokszor kellett is az elmúlt húsz esztendőben tojástáncot járva, előre nem látott aknamezőkön végigmennie úgy, hogy ennek során ne sérüljön meg senki sem végzetesen. Ehhez kapcsolódóan megrázóan szívbe markoló Reuss Andrásnak a kötetben közölt vallomása: „Szeretném hinni, hogy senkinek, sem embernek, sem egyházunknak nem ártottam. Azzal persze, hogy szigorúan titkolandó együttműködésben vettem részt, hozzájárultam a bizalmatlanság légkörének fenntartásához. (…) Olyan lelki teher ez, amellyel kinek-kinek magának kell szembesülnie, egyedül kell viselnie, de felemelő tapasztalat, ha ebben segítőtársra találunk.” A Háló 4. kötet alapossága, sokszínű feldolgozási módszerei és elkötelezettsége az igazság feltárására mindenképpen abba az irányba hatnak, hogy a megmerevedni látszó frontvonalak mögül kinyújtsuk egymás felé a kezünket és a megbékélés jegyében kérjük tiszta szívünkből Isten megbocsátását megbotló embertársaink számára.