Évközi vasárnap

„Kedves Dr. Pálmai Tamás” – kezdődik a szokásos módon Surján László levele. Aztán így folytatja: „Szombat délelőtt van. Két tele szatyorral a kezemben bóklászok megszokott piacomon: kell-e még valamit venni? Mélázásomból egy ismeretlen asszony riaszt fel.

     Kedvesen megszólít, szemében riadtság. Rákérdez, hogy ugye jön az új kártya alakú igazolvány. Mondom, igen, s talán hamarost. Mi lesz akkor a férjemmel, aki ágyban fekvő beteg, s nem tud kimenni az utcára, kérdi kétségbeesetten. Tudtommal felmenő rendszerben vezetik be az újat, azaz akkor kell cserélni, amikor amúgy is cserélni kellene. Feltételezem, hogy a férjének is olyan személyije van, mint nekem, azaz halálomig érvényes. Ezeket nem is biztos, hogy cserélik. Egyébként több tízezer ember élhet ágyhoz kötve, ha eljön az ideje, biztosan lesz a számukra is megoldás. Alig oldódik az asszonyban a feszültség. Ne izguljon annyira, lazítson, mondom neki. Istenem, mennyi szorongás, mennyi rémület él az emberekben, milyen kevés a bizalom. Hány riogató, huhogó gerjeszti ezt az érzést televízióban, rádióban, újságban, pletykákban, interneten! Milyen fontos volt II. János Pál üzenete: Ne féljetek! És hányan félnek még ma is! Kedves Dr. Pálmai Tamás! Légy a bizalom és a nyugalom hírnöke. Próbáld meg csökkenteni az emberek felesleges aggodalmait. Sugározzad az örömöt és a reményt. Ehhez kíván sok sikert, s barátsággal köszönt: Surján László”

     Eddig tehát a levél. Amihez azonnal kapcsolódik a békési Nagy József atyánk minapi szentbeszéde, aki épp erről beszélt szokásosan frappáns módján: Nem az az igazi keresztény, aki buzgón és ájtatosan imádkozik bent a templomban, és azzal befejezte ez irányú ténykedését, hanem az, aki az emberek közé kimenvén is sugározza a hit örömét boldog-boldogtalanra. Ez a mélyről, lélekből jövő igazi életigenlés, hit és emberség tör elő Juhász Zoltán békési cukrászmesterből egy Békési Újság-beli interjúja végén is. Magánéletéről kérdezik, és ő így válaszol: „Nehéz erre válaszolni, mert az ember végzi a dolgát és magára kevesebbet gondol. Úgy érzem, az életem úgy pörög le, mint a homokórán a homok. Az este pillanata az, amikor értékelem az eltelt napot, sikeres volt-e vagy csinálhattam volna jobban is. Reggel, mikor felébredek, mindig arra gondolok, hogy most jobban, tökéletesebben kellene elvégezni a dolgomat, amit az élet hoz. Nekem öröm az, ha egy fa szép zöld, örülök egy illatos virágnak, örülök egy jó szónak. Minden, ami velem történik, az mind én vagyok.”

     Azt hiszem, kevés ember – akár a rendszeresen templomba járókat is ideértve – tudja így megfogalmazni a mindennapi kereszténység lényegét. De térjünk vissza az atyához. A másik dolog, ami személyes konfesszió mellett – mely épp személyességénél fogva tesz hitelessé egy prédikációt – megfogott, az az ismert pár sor a 22. (23.) zsoltárból. Ám talán hitelesebb, ha az egészet idézem, Sík Sándor fordításában: „Az Úr énnékem pásztorom, nincs semmiben hiányom; / kövér gyepeken ád helyet tanyáznom. / Csendes vizekre terel engemet; / és felüdíti lelkemet. / S az ő nevéért / az igazság ösvényein vezet. / Ha járok is setétlő völgyeken, / nem félek semmi bajtól, mert te vagy ott velem. / A te védőhusángod, a te pásztorbotod: / bizakodásom nékem ott. // Asztalt terítesz énnekem, / azok előtt, kik törnek ellenem. / Homlokomat olajjal hizlalod, / színültig az én serlegem. / Jóság és kegyelem kíséri / életem minden napjai sorát, / S hajlékom lesz az Úrnak hajlékában / hosszú-hosszú időkön át.”

     Amiért azonban e sorokat idéztem, az ez a mondat: „Ha járok is setétlő völgyeken, nem félek semmi bajtól, mert te vagy ott velem.” Erre rímel II. János Pál mondása: „Ne féljetek!” Ha csak ezt a két idézetet raktározzuk el agyunkban, véssük be lelkünkbe és tekintjük mindennapi hitünk alapjának, már jó úton járunk, és méltó társai lehetünk derék cukrászmesterünknek a mindennapi mosolygó, örömet sugárzó kereszténységünk gyakorlásában. És így válik egy egyszerű évközi vasárnap lelkünket erősítő ünneppé.

Pálmai Tamás
a békési csoport tagja