Ezért imádkozom

Mai tudásunk szerint „a képzelet lelki világunk legmélyebb rétegeibe nyújt bepillantást, hiszen aktuális és múltbéli észleléseinket alakítja át”, régebbi emlékképek alapján új képeket hoz létre, és nagymértékben hozzájárul a fantázia és az álom működéséhez. Két formája van: a produktív (alkotó) és a reproduktív (mások tapasztalatain alapuló) képzelet. Előbbi emlékképekből önállóan, mások számára is értékes új alkotásokat hoz létre, függ a kreativitástól. Nagy emlékezeti tárház, érzelmi gazdagság és precíz valóságismeret kell hozzá. Régi téglákból épít újat, mert olyan összefüggéseket vesz észre, amelyek felhasználása akár művészi alkotást is eredményezhet. Tudósokra, művészekre jellemző. Gondoljunk például Einstein relativitás elméletére.

A reproduktív képzelet „mások észleléseit, elképzeléseit veszi alapul, és azokból épít fel egy mentális képet”. Például egy regény olvasásakor elképzeljük a helyszíneket, a szereplőket és a cselekményt. Aztán legtöbbször csalódunk a megfilmesítésben… Ami teljesen normális, hisz az a képi megjelenítés más agyában született meg. Minél több ismerettel rendelkezünk tehát, annál gazdagabb a reproduktív képzeletünk. Épp ezért fejleszthető is.

S mert most elképzelem az idáig esetleg még eljutó olvasó arcát, abbahagyom e „magas” értekezést. Inkább nézzük a gyakorlatot. Gondolkozzunk (mint a Legényanyában), és játsszunk a képzelettel. 

Idén januárban a Föld lakossága meghaladta a nyolcmilliárdot.

Mennyien maradnánk, ha nem lennének bűnözők? Beleértve a terroristától a zsebtolvajig mindenkit. De a korrupt üzletembereket, politikusokat, a különböző -izmusok feltalálóit és azt ránk kényszerítőket is. A világ urait játszó, magát Nagy Testvérnek neveztető maréknyi személyt is. Tessenek tippelni. De az is jó téma lehetne, hogy mekkora lenne a bolygónk körül keringő második Hold, ha az a következőkből jönne létre: az általunk, emberek által eddig „termelt” le nem bomló szemét, az összes fegyver – a vadászokét leszámítva –, amit a teremtés óta gyártottunk, minden kábítószer, minden fölösleges műanyag vagy semmire nem jó tárgy (a nylonzacskótól művirágon át a fröccsöntött őzikéig)? 

Hányan élnénk így ma? Milyen és mekkora fénye volna a két éjszakai holdnak? Vagy három is lehetne akár, ha a már nemhasználatos, lepusztult szocialista barokk-remekek romjai (gyárak, „blokkok”, azaz tömblakások, putrik) is külön holdat alkotnának?

Utópia, mondhatná bárki. Igaz. De néha a valóság rémségei ellen képzeletünk nyújt átmeneti menedéket. Legalább lélegzetvételnyi ideig, míg megszusszan a lelkünk, hogy holnap a meg nem változott, rideg valóság megváltoztatásáért és megváltásáért legyen erőnk ismét és ismét tenni. Művészetek, álmok, mesék nélkül elviselhetetlen volna a világunk. El sem merem képzelni e fantázia és humor nélküli miliőnket. Mindig jobb világról álmodom, igyekszem tenni érte,

és mindezekért imádkozom.