Falusiak lelki gondozása a Fülöp-szigeteken

Ma kétségtelenül sokan költöznek a városokba, de ne felejtsük el, hogy van vidék is. Aki elmegy az ott élő emberekhez, arra fognak hallgatni.

Halász atya találkozásai

Halász Lajos missziós atyáé volt a legnagyobb területű plébánia a Fülöp-szigeteken: Sablayan, Mindoro sziget nyugati partján. Annyi szépet mesélt erről a helyről, hogy amikor engem is ebbe a csodálatos szigetvilágba küldött a verbita rend, rászántam egy hetet, hogy meglátogassam volt misszióját. Ott mindent ő alapított: az óvodától kezdve a főiskoláig. Különösen megragadott a hatalmas területen mindenütt megtalálható kápolnák sokasága. Ezek mind különbözőek voltak, de mindegyiken látszott Lajos atya stílusa. Hogy a legtávolabbi helyeken élők is tudják: ők Sablayan Plébániájához tartoznak. Lajos atya, aki élete utolsó éveiben visszatért a verbiták magyarországi rendtartományába, mindenütt jelen volt, még a sziget belsejében lakó „őslakók” között is, akik mind a mai napig hálásak munkájáért. Sokszor életét kockáztatta értük. „Amikor sokórás gyaloglás, csónakos utazás vagy hegymászás után plébánosként bementem az otthonukba, tudtam, hogy az éjszakát is náluk kell töltsem, mert rossz az út. A legnagyobb tányért adták, teli étellel. A legjobb ágyukban aludtam, ők pedig valahol a konyhában vagy akár a szabad ég alatt. Az a törődés és tisztelet, amelyben a papot részesítik azokon a távoli területeken, azok az iskolázatlan és sokszor írástudatlan emberek, az mindig nagyon megérintett, és néha még zavarba is hozott” – mondogatta Lajos atya. 

A város és vidék kettőssége a lelkipásztorkodásban

Amikor a spanyolok elkezdték a kereszténység módszeres terjesztését 1565-ben a Fülöp-szigeteken, sűrűn lakott faluközpontokba, úgynevezett cabecerákba (központokba) telepítették az embereket. Ezt sok filippínó ellenezte, mivel önellátó gazdálkodók voltak, akik inkább a földjeik közelében szerettek volna élni. A misszionáriusok felismerték ezt a nehézséget, és a központok alternatívájaként külállomásokat szerveztek, visita néven. Ahelyett, hogy mindenkit a központba hívtak volna, mint a kormányzat, felkeresték a kistelepüléseket, és mindegyikben kápolnát építettek, ahol nemcsak szentmisét lehetett tartani, hanem hittanórákat és egyéb gyűléseket is. Talán ez az egyik oka annak, hogy az új vallást az emberek szívesen elfogadták. Az egyház alkalmazkodott a cabecera és a visita helyzetének különbségéhez. Ugyanazt a tanítást másképpen adták elő. Míg a központban a spanyol katolicizmus pompája bűvölte el a városiakat, a falvakban a katolikus hit gondolatait a vidéki emberek életmódjára hangolták. Így a vidéki filippínó nem csupán passzív befogadója volt a vallási eszméknek. Ellenkezőleg: a hit világát és az imádságokat összekapcsolta azzal, amit a természetben tapasztalt, és amitől léte függött. Egy szerző leírja, hogy a Nueva Vizcaya tartománybeli Solanóban a gazdák ültetéskor az Apostoli Hitvallást imádkozzák. Amikor kimondják, hogy „hiszek a test feltámadásában”, akkor dugják a magot a földbe, hogy gyorsan megnőjön.

Papok helyett világi kisegítők

Ma viszont mást látunk, legalábbis itt, a Cebui Főegyházmegyében. Templomaink a tengerpart mellett vannak, ahonnan kilométerekkel távolabb, a hegyekben is élnek emberek. Ők főleg hegyi földműveléssel és állattartással foglalkoznak, illetve gyakran iskolázatlanok. A papok már nem tesznek egyéjszakás látogatást a plébániájukhoz tartozó falvakban, ami régen természetes gyakorlat volt. Lehet, hogy havonta egyszer-kétszer elutaznak a távoli falvakba (főleg a hegyekbe), szentmisét celebrálnak, majd visszatérnek a városi vagy városközponti plébániaházaikba. Az összes többi szolgálatot világi lelkipásztori munkatársakra bízzák, akik rendszeresen lemennek a plébániaházba, hogy az atya felkészítse őket az előttük álló vasárnapi szolgálatukra. Amikor visszatérnek a faluba, ezek a munkatársak, úgynevezett lay ministerek, már tudják, mit kell tenniük és mit kell mondaniuk. Cebu úthálózata sokat fejlődött az utóbbi években és könnyebb megközelíteni a „távoli” helyeket. Talán ebből a gyakorlati körülményből is fakad, hogy megváltozott a lelkipásztorkodás. 

Elmulasztott lelkipásztori találkozások 

Itt, az úgynevezett harmadik világban még mindig nagy a különbség a város és a vidék között, mégpedig a vidék kárára. A szigetvilág két legvárosiasodottabb területe, Manila és Cebu agglomerációján kívül gyakran rosszak az útviszonyok. Egy atya, aki a Fülöp-szigetek déli részén dolgozik egy távoli szigeten, elmondta, hogy ők valóban látogatják a falvakat és a távoli hegyi telepeket, mert náluk kevés az alkalmas világi segítő. De még a nagyon nehéz útviszonyok sem változtatnak azon a gyakorlaton, hogy mindig hazamennek a városi plébániára. Egy rendtárs, aki nemrég tért vissza korábbi, afrikai missziójából, szintén arról számolt be, hogy a papok „már ott sem alszanak a falvakban”, pedig tíz-húsz évvel ezelőtt az volt a szokás. Kongóban, ahol dolgozott, manapság éjszakára visszatérnek az atyák a plébániaházaikba. Egy másik atya szintén ugyanezt figyelte meg a nyugat-afrikai Togóban. Az idősebb hithirdetők úgy vélik, hogy a mai „városias, modern” papok sok olyan lelkipásztori kommunikációs lehetőséget kihagynak, amit a szállásadó családdal folytatott esti beszélgetések kínálnának. 

Európában is ugyanezt látjuk, bár ott a város és a vidék közötti különbség egyre kevésbé érezhető. Sok városi értelmiségi inkább a falusias külvárosba vagy egyenesen igazi falvakba költözik a városokból. (Ez a Fülöp-szigeteken szinte elképzelhetetlen. Élnek ugyan jómódú emberek távol a várostól, de ezek erősen szeparált lakókertek.) Európában a paphiány miatt úgy tűnik, hogy a régi hívőközeli lelkipásztorkodás már alig tartható fenn a városokon kívül. A falvakban megvannak még a plébániaházak egyházi tulajdonban, de ezekben már nem lakik senki, vagy kiadják őket. A pap pedig sok plébániát szolgál ki lakóhelyéről, mely a város vagy a legfontosabb település központjában van. Európa fejlett úthálózata miatt ma már könnyen megközelíthetőek a távoli helyek, illetve onnan is be tudnak menni a városba a hívek. Mégis elvész valami a személyes lelkipásztorkodásból. Úgy tűnik, mintha az egész világ az európai modellt követné. Akkor is, ha az úthálózat, illetve a város és a vidék közötti különbség kiegyenlítődése sok országban még hosszú fejlesztésre vár.

Lépjünk ki, mindenkihez! 

Nemcsak a város/vidék problémaköréről van tehát szó, ami országonként változik, hanem arról, hogy kényelmessé és gyakorlatiassá vált világunkban tudunk-e nyitni azok felé, akik más körülmények között élnek. A Katolikus Egyház világos választás előtt áll: nyisson mások felé, vagy belső ügyeire összpontosítson. Jorge Mario Bergoglio bíborost, a mostani Ferenc pápát, néhány nappal azután választották meg pápának, hogy mindezt elmondta a bíborosi kollégiumnak. A pápa álláspontját szépen bemutatja az Evangelii gaudium apostoli buzdítás 49. pontja. „Lépjünk ki! Lépjünk ki, hogy mindenkinek felkínáljuk Jézus Krisztus életét. Itt az egész Egyháznak szólóan megismétlem azt, amit gyakran mondtam a Buenos Aires-i papoknak és híveknek: szívesebben látok egy olyan Egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan Egyházat, amely belebetegedett a zártságba és a kényelembe, mert a saját biztonságához ragaszkodott. Nem akarok olyan Egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe. ... Odakinn éhező sokaság van, és Jézus állandóan ezt ismétli nekünk: „Ti adjatok nekik enni” (Mk 6,37).