Farsangi humorzsák

„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. (…) Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak” – olvashatjuk a Prédikátor könyve 3. fejezetében. Most, farsang heteiben ugyan a pandémia miatt elmaradnak a hagyományos bálok, ám az örömnek, a nevetésnek senki és semmi sem állhatja útját, s a jókedvű keresztényt Isten különösen kedveli. A karanténvilág zajában az újságírónak is jutott ideje a visszatekintésre, hiszen egy-egy esemény, interjúfelvétel vagy riportkészítés kapcsán előfordul, hogy komikus, groteszk, humoros vagy éppen meghökkentő helyzeteket él át. Lássuk, mi került elő a humorzsákból!

Káplánfej a dekoltázsban

Szomjoltók kellemes társaságát élveztem a kaposvári Vármegyeháza dísztermében a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Somogy megyei szervezetének támogatásával rendezett Borban az igazság (?) című, kerekasztal-beszélgetés házigazdájaként a 2019 szeptember közepén zajló Szakrális Művészetek Hete keretében. Bibliáról, líráról, prózáról egyaránt szó esett, no meg a jóféle borokról, s a misebor kritériumairól, hiszen Varga László megyéspüspök, Biró Norbert, a Somogy Megyei Közgyűlés és a Dél-Balatoni Borút elnöke, Hujber László balatonboglári borász és Maczkó Mária eMeRTon-, Magyar Örökség és Prima díjas énekművész, valamint Tolnai Mária, az Ars Sacra helyi főkoordinátora volt a vendégem.

Mondanom sem kell: házigazdaként remekül éreztem magam a szomjoltók társaságában, s a cím ígérte látszatkönnyedség mellett mély gondolatok is felszínre törtek. Laci atyát – mivel kollégiumigazgató, hittantanár is volt korábban –, megkértem, osszon meg velem egy szép történetet, amiből maga is tanult ebben az életszakaszában.

– A katolikus gimnáziumban tanítottam, s egy „válogatott” csapat vett körül. Bekerült közéjük egy agresszív srác, aki azzal kezdte hittanórán: „Isten nincs és minden pap buzi” – mesélte. – Mindent megtett azért, hogy ellehetetlenítsen, és másokat is bevont ebbe. Egyszer elordítottam magam, ami fájt, mert halkan szoktam beszélni. Csend lett, megtartottam az órát, de tudtam: rosszul döntöttem, és az Úrhoz fohászkodtam. Jézusnak megígértem, hogy bocsánatot kérek a sráctól, de nem az egész osztály előtt, mert azonnal átfordítanák, és nevetség tárgyává tennék a hallottakat. Az Úr súgott: kérdezd meg tőle, miből él! Ez meglepett, eszembe sem jutott, hogy akár egzisztenciális gondjai is lehetnek. Másnap a srác megelőzött a bocsánatkéréssel, én pedig megtudtam, hogy éjszakánként a Mekiben dolgozik, hogy kifizethesse az albérletét, mivel az anyja a szeretői miatt kitette az utcára. Később a srácot agresszivitása miatt elküldték a gimiből, de beszökött az óráimra. Megkérdeztem, miért jön. Azt felelte, azért, mert maga tisztel és szeret engem. Ez is azt igazolja, hogy csak együtt változhatunk. Rajtam sokat faragtak a kamaszok, segítettek abban, hogy ember legyek, ne csak pap.

A beszélgetés vége felé közeledve – mivel tudtam, hogy Laci atya őriz egy német fesztiválon vele megesett sörös sztorit is –, arra kértem, ossza meg történetét az est hallgatóságával is, hiszen ezt korábban, a több ezer résztvevővel megtartott országos karizmatikus találkozón is megtette már.

– Az úgy volt – kezdte ragyogó arccal, nagy sóhajtás közepette –, hogy káplánként mozgássérülteket vittem ki Németországba, és én ültem a volánnál. Mivel nem volt kellően laza ruhám, elkértem az öcsémtől a szögekkel kivert dzsekijét, hogy a sofőr legalább kinézzen valahogy. Münchenben a polgármesteri hivatal mögött van egy nagy söröző – állítólag Hitler itt csinálta a sörpuccsot –, ahol tíz nagy korsó sört kértünk. Megjelent egy ilyen mély kivágású… minek is nevezik ezt?

– Dekoltázsnak! – siettem segítségére.

– Köszönöm, de mindent én sem tudhatok – folytatta mosolyogva. – Szóval megjelent egy mély dekoltázsú hölgy, akinek a termete többszöröse volt az enyémnek, és egy kézzel hozta ki a tíz korsót, és odatette elénk. Mondtam neki: bravó! Erre a hölgy lerakta a tálcát, elkapott, fejemet beszorította a dekoltázsába, és megcirógatott, miközben azt mondta: „Bubikám”, te tetszel nekem. Én is azt szeretném, hogy ha meghalok, akkor a Jóisten a keblére szorítana, és azt mondaná: Bubikám, te tetszel nekem…

Nagy nevetés tört ki, hatalmas taps csattant fel, hiszen e történet is bebizonyította: a pap is ember, aki főpásztorként is közel maradt nyájához.

 

A láthatatlan

Beer Miklós, a már nyugalomba vonult váci megyéspüspök, aki kedvencei között szamarat is tartott állatfarmján, egy időben gyakran megfordult Somogyban. Egyik alkalommal megkérdeztem a főpásztortól – akinek édesanyja és édesapja fogadalmat tett, hogy késői születésű Miklós fiukat papnak adják – adódott-e életében olyan szituáció, amikor már-már azt érezte, hogy elhagyta az Úr?

– Elkényeztetett az Isten. Nem emlékszem olyan tragikus helyzetre, amikor az ősbizalom, az Úristenre hagyatkozás elhagyott volna, s ez is kegyelem – összegzett. – Természetesen szembesültem kegyetlenül nehéz eseményekkel, mint például édesanyám halála, ami nagy fájdalmat okozott, hiszen sokáig éltünk együtt. Értek kudarcok tanítványaimmal kapcsolatban, és találkoztam fájó élménnyel is, amikor valaki szándékosan megbántott, vagy utolért egy-egy betegség. Amikor Kaposváron kezeltek szívritmus-problémáimmal, s a kórházban „kiütötték” a szívemet, előtte megkérdezte az orvos barátom, nem izgulok-e amiatt, hogy nem térek majd vissza. Nem – válaszoltam. Ő viszont megállapította: Elég, ha mi izgulunk.

Számos fajsúlyos kérdés mellett arra is kíváncsi voltam, miként kezeli a hitetleneket, hogy fogadja azokat a véleményeket, amelyek azt sugallják: a hit, a vallásgyakorlás népbutítás, mondván, Isten nem létezik, hiszen nem látható…

Feleletként humoros történetet osztott meg velem:

– Márianosztrán szolgáltam a hetvenes évek elején, amikor még javában a pártállami diktatúra idejét éltük. Ez a település a börtön miatt kiemelt figyelmet élvezett; a fegyőrök ott laktak a faluban, és az iskola is a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott. Egyszer elindultam hittanórát tartani, amikor az igazgatónő behívatott az irodába, és ezt mondta: „Maga elég értelmes embernek látszik, ugye maga sem hisz abban, hogy van Isten, hiszen nem látjuk?” Erre én azt feleltem: „Azért akadnak olyan dolgok, amelyeket nem látunk, de attól még léteznek.” „Na, egyet mondjon!” – szólított fel a direktorasszony. „Például az igazgatónő esze” – feleltem szenvtelenül. „Na, ne szemtelenkedjen!” – replikázott, aztán lassan megnyugodott és szerencsére később elfogadott. Amikor égett az erdő, például csak velem volt hajlandó elengedni a fiúkat, hogy segédkezzenek a tűzoltásban.

Az őszinteség is a bizalom jele.

Lőrincz Sándor

 

 

2021-02-08

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Támogatóink

 

 

       1%

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks