Fehér vértanúság
Avilai Szent Teréz A belső várkastély című művében azt a belső folyamatot írja le, amelyben az ember elindul a szívében lakozó Szentháromság egy Istenhez. A hatodik lelki lakásban a régi ember keresztre feszíttetik benne Krisztussal (vö. Róm 6,6). Elszakadni a bennünk élő régi embertől, annak kívánságaival együtt, és felölteni az újat, aki Isten képmására alkotott szent teremtmény (vö. Ef 4,22-24) – fehér vértanúság, a szívében lesz ugyanis vértanúvá az átalakító szenvedések tüzében.
Hosszú éveket, évtizedeket töltött már el Isten szolgálatában, s most egyszerre úgy érzi, minden összeomlóban van. Csődnek látja egész önmagát. Környezete sem érti őt, sőt félreértik, mintha minden és mindenki összefogna ellene. Mondhatni: a teljes összeomlást éli meg, és ő maga sem érti, mi történik vele. Nem érzi Isten jelenlétét, amikor imádkozik, és olyan, mintha soha nem találkozott volna vele a szívében. A külső körülmények szintúgy szorongatják, megszólják őt és esetleg még figyelmeztetik is, hogy rossz úton jár, különcködik, ám ez része a belső útnak. A megpróbáltatásokban megtanul egészen Istenre hagyatkozni, és bízni benne, hogy az Úr majd mindent a helyére tesz.
Az imában sem találja a helyét és szenved. Ilyenkor a külső tevékenységet ajánlják: a felebaráti szeretet gyakorlását. Nincs más választása, mint várni a vihar elülését: amikor az Úr parancsol a szélnek és a tengernek… (vö. Lk 8,24) Az Úr pedig belülről jelzéseket ad neki: „Ne félj, mert veled vagyok! Neveden szólítottalak, enyém vagy” (Iz 43,1). A hajó kormányrúdja immár Isten kezében van. Ha elfogadja ezt a szenvedő ember, és bátran Őrá hagyatkozik, akkor előbb vagy utóbb biztos kikötőbe érkezik hajója. Fontos tudnunk a szenvedés idején, hogy nem ez a végállomás. A szenvedés eszköz arra, hogy átengedjük az irányítást az Úrnak. Földi életünk végén hasonló történik majd: a Mennyei Atya karjaiba vetjük magunkat, mindent elengedve.
Ha értelmet kap a szenvedésünk, akkor könnyebben is viseljük. Krisztust követjük, aki földi életében végigjárta a mi utunkat, és most is járja mindegyikünkkel. Merjünk kicsik és gyöngék lenni a szenvedésben, és bizalommal fordulni a mi Urunkhoz, aki „nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségünkkel” (Zsid 4,15), hiszen „a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta” (It 53,4).
Az apró örömök keresése segíthet átvészelni a nehéz időszakot, ami nem múlik el hamar. Például egy kismadár éneke a kertben, a sasok tánca a messzi égbolton, a virágok tarka pompája, egy gyermek mosolya vagy egy idős ember hálás tekintete… A szenvedés meghív arra, hogy lépjünk ki önmagunkból, és forduljunk szeretettel mások felé. Csodálatos, amikor valaki a betegágyon fekve vigasztalni tud másokat, holott ő maga is vigasztalásra szorulna. Ez az egyik teendő a hatodik lelki lakásban. Ahelyett, hogy önmagunk körül forognánk saját fájdalmunkban elmerülve, meglátjuk Jézust a másikban. Őt, aki „vétkeinket saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, s az igazságnak éljünk” (1Pét 2,24). Sebei szereztek számunkra gyógyulást (vö. 1Pét 2,24). S mi, keresztények őt követjük, vele tartunk. „Nem különb a tanítvány Mesterénél” (Lk 6,40)… Belekapaszkodunk, és nem engedjük el, bármi is történjék az életünkben. Egyedül ő a biztos pont, az a kikötő, ahová meg szeretnénk érkezni.
A hatodik lelki lakás legnagyobb kegyelme a szellemi eljegyzés. Az emberi lélek jegyese maga Isten, bármilyen életállapotban él is valaki. „…eljegyeztelek titeket egy férfiúnak” (2Kor 11,2) – írja Szent Pál. Ez a kép sokkal többet mutat a valóságból, mint annak földi viszonylata. Olyan mély egységet láttat a Teremtő és teremtménye között a szeretet vonzásában, amely egyedül a szerelemhez hasonlítható itt a földön. Ám ez is csak szegényes képe annak, milyen egységre hívja az embert önmagával a mindeneket Alkotó, és hogyan vonja be teremtményét a soha véget nem érő csodába, aki ő maga: a Szeretet (vö. 1Jn 4,7). Ebből a misztériumból tapasztal meg valamit mindaz, aki Istenben bízva vállalja a benne végbemenő újjászületés fájdalmát, és gyermeki ráhagyatkozással megragadja az Atya kezét, amelyet Krisztusban nyújt felé a Szentlélek erejében.
A kérdés: vállaljuk-e ennek a belső útnak a küzdelmeit, szenvedéseit, és mindent oda akarunk-e adni a bennünk rejtőző Kincsért?
Johanna-Andrea nővér
Kapcsolódó írások
Mindent azért teremtett, hogy legyen...
2021-11-19
A rovat további írásai
Krisztus a belső ház
Szabadon szárnyaló szél
