Fent kószál

  fent kószál már a Nap, hűs köd-párát kortyol
  ég-kékű tollal festelek a rét fölé
  ázott föld-illatból, ábrándos mosolyból
  fényes kört rajzolok holló-hajad köré

  rád gondolok megint, vállad íve villan
  ahogy felrebben egy rigó, oly szabadon
  Te a messzeségben, de lábnyomod itt van
  hallgat a harmat alatt, túl a szavakon

  rám tekint, nem érint, csak int, és csendet ont
  néma csillagok őrzik szelíd éneked
  ha megérlelt az ősz, s hozzád kísér a Hold
  a hegyek halk figyelmét viszem el neked

Margarétás réten

  Margarétás réten,
  a kék tenger-égben
  bujkáló mosolyod,
  gerlicék búgása
  hangod fátyolában,
  és a tücsök-éjben,
  holdfény-melled alatt
  kis patak zúgása
  altasson, ölelő
  karodba olvadva
  szépséges, sosem-volt
  örökös álomba.

Neved

  mikor hiányodat lélegzem
  tüdőm zugaiba
  mikor hangodon szólal
  hegedű, fuvola

  mikor minden sóhaj
  szád illatát ontja
  szemed tüzével táncol
  vad patakok sodra

  mikor fogaid nyomát és
  remegő térdedet
  idéző égzengés
  a dörgő felelet

  mikor reményt adsz annak, ki
  mindenről rég letett
  mikor édes mosolyoddal
  varázsolsz életet

  halottnak hitt száraz ágba
  felperzselt mezőbe
  elhervadt virágok
  kapnak új erőre

  akkor minden mondatba
  beleszövöm neved
  mi oly sok kérdésre
  méltó válasz lehet

                             Cseke Szabolcs

Cseke Szabolcs költészetét itt mutatjuk be