Fénygerinc

Nézd, a kerti jázminokra
ráfeküdt a lomha nap,
s ott a fények ásítozva
zöld-aranyra bomlanak.

Utcaszélen észrevétlen
szél bolondoz, dalra kap,
s hajkurássza már a réten
át a téli varjakat.

Ring a város, furcsa tenger,
és a házak csónakok,
fénygerincén áll az ember,
homlokán az égi fegyver,
Isten adta csók ragyog.

Feléd megyek

A szóra éhező magányok
kopottas rongyait viszem,
akár a macska, hogyha nyávog,
s kepeszkedik zajos vízen,
olyan gyötörten zúg az ég is.
De indulok feléd ma mégis.

Kevés batyumban mennyi álom!
És mind közül csak egy ragyog;
ölelj magadhoz nagy Királyom,
mert süllyedek, mert megfagyok.
Szavam, ha szólok, gyenge harmat;
mutasd meg, kérlek, nagy hatalmad!

Beszélj velem, fogj újra kézen!
Nem érdemlem neved, tudom,
elbújtam néha, s félrenéztem
a hozzád kaptató úton.
Helyem, ha volt, a vén halálnál,
Te ott is mindig megtaláltál.

Most én megyek Feléd riadtan,
a fény felé az éj után,
sok vétkemet mind elsirattam,
dörömböl szívemben sután
egy tiszta hang, egy régi ének,
és már nem félek! Már nem félek.



Szívembe égesd

Mit hóba írsz, a napfény majd feloldja,
ha fába vésed, elkorhad talán.
S kaparhatod te kőbe is be, hogyha
repedni kezd a tél zord hajnalán.

Szívembe karmold, fájjon, marjon, égjen,
 – mert ennél nincs erősebb, jobb anyag –
hogy érted élek, és tudom, nem érdem:
azért vagyok, hogy Téged mondjalak.
 

B. Mihály Csilla

2022-09-24