Ferenc pápa első éve

Bizonyára hallottuk mindannyian a híreket, hogy Ferenc pápát több rangos sajtóorgánum a 2013. év emberének választotta. Ilyen volt az amerikai Time magazin (a világ legnagyobb heti hírmagazinja 25 milliós példányszámmal), ilyen a The Times konzervatív brit napilap (hétszázezer példánnyal) és ilyen a Le Monde is (háromszázezer példányszámmal).

    Az indoklás szerint a katolikus egyházfő „a lelkiismeret új hangjává vált” pápaságának kilenc hónapja alatt. „Ritkán történik meg, hogy a nemzetközi színtér egy új szereplője ilyen gyorsan ekkora figyelmet keltsen fiatalok és idősek, hívők és nem hívők körében egyaránt” – jelentette ki a Time főszerkesztője. Ezt a címet az 1927-es alapítás óta legtöbbször politikusok, állami vezetők kapták (nem csak a történelem pozitív hősei, így Hitler és Sztálin is), volt köztük sok amerikai elnök Roosevelttől Obamáig, Mahatma Ghandi vagy éppen vezető kínai kommunisták. Voltak köztük tudósok is Einsteintől Teller Edéig. De megkapta ezt a címet XXIII. János és II. János Pál pápa is. Viszont egyikük sem nyerte el egyszerre több ilyen nagyságú médiumnál az elismerést, különösen nem ilyen rövid hivatali idő után.

   Ez akkor is figyelemre méltó, ha tudjuk, hogy a média világa mennyire összefonódott a globalizált pénzvilággal, és mennyire egyház- és istenellenes valójában még a konzervatívnak mondottak legtöbbje is. Az elismerés ténye azonban mindenképpen mutatja, hogy a katolikus egyház nem kerülhető meg, igazodási pont marad hívőknek és nem hívőknek, az Úr Jézus barátainak és ellenségeinek egyaránt. Hiszen az istentagadók és az istenellenesek is csak őhozzá, az örök Igéhez, az abszolút igazodási ponthoz mérten tudják megfogalmazni identitásukat, önazonosságukat. Ahhoz az Igéhez, mely által minden lett, és „nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3). Minden teremtmény, minden lélek, minden ember csak az Örök Igéhez, a Logoszhoz képes magát igazítani, akár akarja, akár nem. Ahhoz az Igéhez, mely „az igazi világosság volt, amely minden embert megvilágosít” (Jn1,9). Ahhoz az Igéhez, mely „a világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn1,10–12)

    A különbség az emberek között éppen ebben a kérdésben áll. Ki Isten gyermeke, ki az ő fogadott fia, lánya, és ki nem az? Kinek Jézus az Istene, és kinek a mammon, a világ, a pénz, a hatalom, a földi látható és elmúló, akár a saját teste, testi szépsége, egészsége. Ferenc pápa kilenc hónapos munkássága markánsan, határozottan, ugyanakkor egyszerűen, még az ellenségek által is érthetően fogalmazza meg, és főleg mutatja meg példájával, intézkedéseivel azt, hogy ki neki személy szerint Krisztus.

   Úgy tesz róla tanúságot, hogy azzal a világot is válaszra bírja. Olyan globális, égbekiáltó igazságtalanságokra mutat rá és ajánl megoldási alternatívát, mint például a javak egyenlőtlen elosztása és az agresszív, kizsákmányoló, a politikával összefonódó gazdasági törekvések, melyek a világméretű szegénység fő forrásai. A teremtett világot leigázó kapzsi gazdasági technikák, a spekulációkra alapuló, de valójában improduktív üzleti mechanizmusok, az életvédelem, a családvédelem, a háborúk, mind, mind olyan témák, melyekre a Szentatya radikálisan és egyértelműen megnyilvánul, képviseli az igazságot. XVI. Benedek, II. János Pál és VI. Pál pápa, de a korábbi szentatyák is kiemelten kezelték ezeket a kérdéseket, de talán mondhatjuk, hogy Ferenc pápa saját tanúságtételével, az egyházi struktúrát átszervező intézkedéseivel, terveivel, és mindemellett különlegesen közvetlen kommunikációjával még erőteljesebben és szinte provokálóan, válaszra késztetően tart lelki tükröt mindannyiunk elé.

   Az ellenoldalt provokálja, mert a Szentatya képes a már-már lelketlen emberekben is a jégszívet megolvasztani. Alternatívát kínál a halál kultúrájában sínylődő embereknek is arra, hogy megtérjenek, amikor azt mondja például, hogy „Nem létezik olyan vétek vagy bűn, amely kitörölhetné Isten emlékezetéből és szívéből egyetlen gyermekét is.” Ferenc pápa többet kínál Jézus nevében, mint a puszta optimizmust. Ő a valódi, egyetlen reményről tesz egyszerű szavakkal tanúságot úgy, hogy mindenki megértse. Ez az egyszerű és érthető kommunikáció már nem teszi lehetővé a bűnben bujkáló ember számára a menekvés azon útját, hogy nem tudta, nem hallotta, nem értette az igazságot, és éppen ezért tudja igazán megolvasztani a megkövült szíveket, feléleszteni a szinte már holt lelkeket. Optimizmus helyett reményt kínál a Szentatya mindenki számára, mely remény túlmutat a látható világon, és az örök élet lehetőségét villantja fel a reménytelenségbe süllyedt világ számára. Az egyházfő így fogalmaz: „A remény horgony, amelyet elhajítunk a jövő felé, és a kötelén húzódzkodva, jó irányba tartva egyre közelebb jutunk a célunkhoz.” A remény teológiai vonatkozású: Isten is benne van. Ki ne értené ezt?

   P. Federico Lombardi szentszéki szóvivőt idézem, amikor a Vatikáni Rádió hallgatói számára összegezte a tavalyi évet: „A pápa válaszokat tud adni, mert ténylegesen az Atya Isten minden teremtmény iránti szeretetét tolmácsolja. Tudjuk azonban azt is, hogy a világ számos országában nagyon sokan visszatértek a gyónáshoz, és megnövekedett a misére járók száma. Mindezt azonban tovább kell vinni: valóban a pápa példája nyomán stílust kell változtatni az egyház igehirdetői szolgálatában. Ferenc pápa bizonyos értelemben példát és mintát ad a lelkipásztori tevékenységhez, amelyet el kell terjeszteni az egyházban mindenhol, és arra kell törekedni, hogy ez megszokottá váljon. Ez az tehát, amit várnunk és remélnünk kell.”

   Ferenc pápa azonban nemcsak a világot, hanem konkrétan minket, keresztényeket is megmozgat, és a lanyha lelkületünket feléleszti. Lelkiismeretvizsgálatot, összeszedettséget, jókedvet és bátorságot követel tőlünk szintén példájával és szavával: „Az Úr mentsen meg minket a világiasság szellemétől, amely szerint minden megegyezés, tárgyalás kérdése, nemcsak az értékek, hanem maga a hit is (…) Nem lehetünk részidős, part-time keresztények. Krisztus szeretete mindent, a teljességet, a teljes időt igényli. Ezt a megújulást a Szentlélek végzi el. Kereszténynek lenni végül nem azt jelenti, hogy különféle dolgokat teszünk, hanem azt, hogy hagyjuk magunkat megújítani a Szentlélek által, Jézus szavait használva új borrá válunk.”

   Kimondott szavainkról így szól a Szentatya: „Aki Krisztus nélküli keresztény szavakat mond, vagy nem valósítja meg azokat, az árt magának és másoknak is, mert győz a büszkesége, gőgössé válik. Hiúsághoz, elbizakodottsághoz, büszkeséghez, hatalomvágyhoz vezetnek a Krisztus nélküli keresztény szavak, amelyekből hiányzik az Úr, a vele való kapcsolat és imádság, a szolgálat, a szeretet. Jót tesz nekünk egy kis lelkiismeretvizsgálat” – állapította meg a pápa, hogy lássuk, milyenek is a mi szavaink, valóban Jézus Krisztusban gyökereznek-e.

   Nem szabad félnünk az utolsó ítélettől, elég Isten szavára hagyatkoznunk – bátorít minket Ferenc pápánk: „Ha nem nyílunk meg Jézus szeretete előtt, önmagunkat ítéljük el. Üdvözülünk, ha megnyílunk Jézusnak, és ő megvált minket. Ha bűnösök vagyunk – és azok vagyunk mindnyájan –, bocsánatát kérjük, és ha jók akarunk lenni, az Úr megbocsát nekünk. De ehhez meg kell nyílnunk Jézus szeretete előtt, amely erősebb mindennél. Jézus szeretete nagy, irgalmas, Jézus szeretete megbocsát. Ehhez azonban meg kell nyílnunk, meg kell bánnunk bűneinket és vállalnunk kell a nem jó dolgokat, amiket elkövettünk.”

   A fájdalmak, nehézségek elviselésével kapcsolatban pedig így szól hozzánk: „A gyötrelem során sem szomorú a keresztény ember, hanem mindig tanúságot tesz Krisztus öröméről. A nehézségek örömmel való elviselése fiatallá tesz bennünket. A keresztények a szenvedés során is jókedvűek, sosem szomorúak. Legyünk türelmesek: ez Jézus útja, amit megtanít nekünk, keresztényeknek. Ez nem azt jelenti, hogy szomorúak vagyunk, hanem azt, hogy vállunkra vesszük és elviseljük a nehézségek, az ellentmondások, a gyötrelmek súlyát. Az elviselés keresztény viselkedésmódja a türelem, a jó keresztény nem panaszkodik.”

   Buzdít minket arra is, hogy mindig örüljünk az Úrban: „A Szentlélek a keresztény öröm »szerzője«, ahhoz, hogy hirdessük az evangéliumot, szívünkben legyen jelen az öröm, amelyet Isten Lelke ad nekünk – hangsúlyozta homíliájában a pápa. Temetési hangulatban, gyászos arccal nem lehet Jézust hirdetni. Mi, keresztények nem vagyunk hozzászokva, hogy az örömről, a vidámságról beszéljünk. Sokszor jobban tetszik a siránkozás. Ezzel szemben a Szentlélek örömet ad nekünk. Ő az a Lélek, aki vezet bennünket: ő az öröm »szerzője«, az öröm Teremtője. Ez az öröm a Szentlélekben megadja nekünk a valódi keresztény szabadságot. Öröm nélkül mi, keresztények nem lehetünk szabadok, szomorúságunk rabszolgájává válunk.”

   Sokáig lehetne még sorolni Ferenc pápa intelmeit, buzdításait, amely indítást és konkrét életprogramot adhat mindnyájunk számára erre az évre. „Egy alázatos és bátor egyház, amely hallgat a Szentlélekre. Egy egyház, amely kilép önmagából, hogy a világ perifériáira eljusson. Egy egyház, amely anya és nem bébiszitter, amely hidakat és nem falakat épít. Kérjük az Urat, hogy mindenki, aki az egyházhoz közeledik, nyitott kapukat találjon, hogy találkozhasson Jézus szeretetével.”

Csorba Gábor
a KÉSZ társelnöke

Az idézeteket a Magyar Kurírtól vettük át.