Ferenc sokoldalú pápasága

Amikor egy pápaság lezárul, nem csupán az emberileg érthető szomorúság érzése van jelen az Egyházban, de annak tudata is, hogy új fejezet kezdődik kétezer éves történelmében. Természetes igény a visszatekintés, az értékelés, hiszen az teszi lehetővé a tanulságok levonását és a továbblépést. Az időbeli közelség, az elhunyt Szentatyával való kapcsolatok és a közvetlen élmények mindezt persze nem könnyítik meg. Különösen így van ez Ferenc pápa esetében, aki a legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki már életében is. Számunkra, magyarok számára még összetettebbnek tűnhet e feladat, hiszen kimondhatjuk, kétszeri budapesti látogatása alkalmával egy valóságos „magyar különkiadást” kaptunk Ferenc pápából.

A mindenkori pápa szolgálatának megítéléséhez a legobjektívabb mércét Jézus Krisztus adta, aki maga szabta meg Péter apostol és mindenkori utóda feladatait: „te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18); „erősítsed meg testvéreidet” (Lk 22,32); „ezentúl emberhalász leszel!” (Lk 5,10); „legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat, kövess engem” (Jn 21,15-19). Az Egyház egységének és a hívek hitének erősítése, a pasztoráció és az evangelizáció legfőbb irányítása – ezek a pápa küldetésének lényegi elemei. Hívei és bírálói is egyetértenek abban, hogy Ferenc pápa elég sajátosan fogta fel a szerepét.

Pápaságának megítélését mindvégig két eltérő narratíva határozta meg mind az Egyházon belül, mind a világi fórumokon. Támogatói szerint Ferenc pápa volt a reformer, aki elfogadta a modernitást és mind jobban nyitni akart a világ felé. Ellenzői szerint pedig kétértelmű megnyilatkozásaival és gesztusaival belülről gyengítette az Egyház egységét, és inkább a modern világ elvárásai szerint kívánta azt alakítani. Személyisége és egyes megnyilvánulásai jóval a szokásos vallási/egyházi híreken túlmenő érdeklődést váltottak ki a médiában. Népszerűsége olykor erősebbnek tűnt az Egyházon kívül, mint azon belül. A világi – s különösen az egyházellenes – körök többnyire kedvezően értékelték irányvonalát és intézkedéseit. A „jó” pápát szembeállították a „rossz” Egyházzal és papjaival.

A gesztusoknak mindvégig nagyobb fontosságot tulajdonított, mint egyéb megnyilvánulásainak. Legfontosabb üzeneteinek célba juttatására jellemzően nem a hagyományos műfajokat preferálta (pl. enciklikák), hanem a hívekkel való közvetlen kommunikációt, vagy például a sajtóinterjúkat. Utóbbiak – különösen a pápalátogatásokat záró repülőfedélzeti sajtóbeszélgetések – szolgáltak a legtöbb híressé vált „pápamondással”, mind pozitív, mind negatív értelemben. Nem igazán szolgálta a tisztánlátást, hogy jóllehet ezek nem minősülnek a pápai tanítóhivatali megnyilatkozások részének, mégis azoknál sokkal nagyobb hatással voltak a közvéleményre. Tegyük hozzá, hogy a szerdai általános kihallgatások, illetve a pápalátogatások voltak a Ferenc pápa által leginkább kedvelt alkalmak, amikor a „legjobb formáját hozta”, s amiket mi, magyarok is többször megtapasztalhattunk.

Ferenc pápa látványos változási folyamatokat indított be annak érdekében, hogy a Katolikus Egyház és annak igazgatása megfeleljen a jelenkor kihívásainak. Ezek közül a két leglényegesebb, hogy közelebb legyen az emberekhez, illetve hogy az evangelizálást, a missziót tekintse megújult küldetésének, kerülve a magába fordulást. Egy „nyitottabb és befogadó”, a világgal nem szembeszálló, hanem ahhoz inkább megértően viszonyuló Egyház volt a kitűzött cél.

Újszerű kommunikációs stílusa, valamint az általa megkezdett (ill. folytatott) vatikáni kormányzati reformok miatt a pápával szemben azonnal hatalmas elvárásokat támasztott az Egyházon belüli, de főleg az azon kívüli közvélemény, nevezetesen hogy az Egyház tanítását és egyházfegyelmét is megreformálja. Ezek az úgymond „korszerűsítési” igények a papi nőtlenség eltörlésére, a nők pappá szentelésére, a válás és az egyneműek együttélésének/házasságának elismerésére irányultak, melyeknek azonban nyilvánvaló „alkotmányos” korlátai vannak a Katolikus Egyházban. Ferenc pápa végső soron nem tett eleget ezen elvárásoknak, mégis többféleképpen értelmezhető megfogalmazások és „nyitási gesztusok” révén törekedett fenntartani a reformer imázsát. Voltak, akik ezért csalódással fogadták a pápa reakcióit a különböző szinódusokon előtérbe kerülő ilyetén kérdésekre. Ő maga azonban nem volt hajlandó az Egyház identitását határoló „vörös vonalak” átlépésére. Sokszor nem maga mondta ki, avagy rendelte el, amit szeretett volna megvalósítani, hanem kétértelmű megfogalmazásaival utat nyitott a különböző értelmezéseknek, vagy más, hozzá közel álló szereplőkkel mondatta ki azt, illetőleg hagyta, hogy ki-ki maga értelmezze a kérdést.

Ennek egyik módja volt a „doktrinális decentralizáció”, ami nagyobb teret enged a Katolikus Egyház hite és tanítása különböző helyi változatainak. Ennek emblematikus példája a 2016-ban kiadott Amoris laetitia („A szeretet vidámsága”) apostoli buzdítás, melynek nyomán immár a világ különböző pontjain egymástól teljesen eltérően értelmezik ugyanazt a szentségi fegyelmi kérdést (ti. az újraházasodott elváltak áldozáshoz járulását). A 2023 decemberében jóváhagyott Fiducia supplicans („Könyörgő bizalom”) jegyzék pedig megpróbálta megvalósítani a pasztorális-dogmatikai „fából vaskarikát”: lehetővé tette az egynemű és irreguláris párok megáldását úgy, hogy az a kapcsolatukra ne vonatkozzon. A nem túl szinodálisan előkészített rendelkezés nyomán támadt felháborodást látva pedig elfogadta, hogy az afrikai egyház azt ne alkalmazza.

Ferenc pápa világszemléletét a „részletekben vívott harmadik világháború” és a globalizáció terjesztette „ideológiai gyarmatosítás” elleni fellépés jellemezte. A globalizáció szerinte olyan kulturális modelleket terjeszt (beleértve a gender-elméletet is), melyek nem tartják tiszteletben az ember és a nemzetek identitását. E negatív folyamatok ellenszereként a különbözőséget tiszteletben tartó, mégis egységet megvalósító „poliéder-modellt” nevezte meg, s annak kialakítására a teljes értékű emberi fejlődés előmozdítását szorgalmazta.

Be kell látnunk, hogy Európa egyértelműen nem volt prioritás Ferenc pápa számára, amit apostoli útjai is tükröztek. Az Európai Unió vezetői mégis látványosan keresték a támogatását és a találkozást vele, hogy ő pedig fejükre olvassa: az európai integráció letért az alapító atyák útjáról, és inkább egy „új európai humanizmusra” volna szükség, ami alatt egy multikulturális és befogadó, családokra épülő és munkaalapú társadalom kialakítását értette. Az évek során jelentősen finomodott Ferenc pápa migrációval kapcsolatos álláspontja. Míg eleinte jóformán csak a befogadást hangoztatta, később már a befogadottak integrációjára helyezte a hangsúlyt, megértőnek mutatkozva a korlátozottabb befogadó/integrációs kapacitásokkal bírók iránt.

Megnyilatkozásainak középpontjában, különösen 2019. után, az „új humanizmus” és az „egyetemes testvériség” állt. Közös jellemzőjük, hogy nem annyira belső egyházi jellegűek, mint inkább a világgal folytatott párbeszédben és együttműködésben értelmezhetők. Ezért is váltotta fel a „közös otthonunk” védelme kifejezés a „teremtésvédelmet”, miközben magát az Egyházat is ökológiai szemlélettel kívánta átalakítani. A 2015-ös Laudato si’ enciklika, illetve a 2023-as Laudate Deum apostoli buzdítás nyomán ugyanis a Szentszék – és főleg a nyugati országokban a Katolikus Egyház nagy része – magáévá tette az emberi tevékenység okozta klímaváltozás narratíváját és mind határozottabban szorgalmazza a vonatkozó nemzetközi fellépést. A teremtésvédelem átfogóbb témaköre az Isten által teremtett világot egységes egésznek tekintve magában foglal bizonyos antropológiai (élethez való jog, család védelme) és gazdasági-szociális kérdéseket is (szegénység és kizsákmányolás elleni fellépés, „ideológiai gyarmatosítás” elítélése, leszerelés/atomfegyvermentes világ), amiket Ferenc pápa következetesen képviselt.

2019. február 4-én a pápa Abu-Dhabiban a kairói Al-Azhar nagymecset nagyimámjával együtt aláírta az „Egyetemes emberi testvériségről” szóló dokumentumot. Ennek relevanciáját az Isten nevében elkövetett erőszak elutasítása, valamint az állampolgári egyenlőség koncepciójának hangsúlyozása adja, mely magába foglalja a vallásszabadság tiszteletét is. A dokumentum katolikus szempontból problematikus pontja ugyanakkor az a kitétel, miszerint „a vallások (…) sokfélesége és különbözősége az isteni bölcs akarat rendelkezése”, melyet sokan a relativizmus elfogadásaként értékeltek. A néhai pápával szemben rendre előkerülő bírálatok között szerepelt, hogy korunk különféle problémáira adott válaszai sokszor valójában nélkülözték a tényleges vallási tartalmat, lemondva Jézus Krisztus középpontba helyezéséről, és inkább szociológiai, sőt politikai síkon mozogtak. Ez pedig sokakban felvetette a kérdést: mi tehát „Ferenc pápa egyházának” az úgymond hozzáadott értéke?

Pápasága egyik legfontosabb kihívása a koronavírus-világjárvány volt, ami egyúttal magában hordozta annak lehetőségét, hogy az Egyház megerősítse alapküldetését. A rászorulók segélyezése terén az egyházi intézmények a Szentszék segítségével s vezetésével világszerte nagymértékben és feltétel nélkül kivették részüket. A járvány azonban már lezártnak hitt vitákat, vagy egyszerűen csak háttérbe szorult témákat is újra előtérbe állított. Ilyennek tekinthető a világjárvány vallási értékelése, a vonatkozó lelkipásztori (s benne liturgikus) jellegű válaszok, az államhoz/társadalomhoz való viszony (benne az Egyház jogainak és a vallásszabadságnak a kérdésköre), illetve az anyagi-pénzügyi kihatások (s ezáltal az intézményrendszer fenntarthatósága). Ferenc pápa legemlékezetesebb gesztusa a 2020. március 27-én a Szent Péter téren tartott rendkívüli „Urbi et Orbi” áldás volt, ami pápaságának egyik emblematikus jeleneteként marad meg a köztudatban. S mint oly sok gesztusának, ennek is ellentmondásos volt olvasata: sokakban a magányos és törékeny pápa képe maradt meg, nem pedig a hit bizonyosságát s a reményt sugárzó Egyházé.

Meg kell hagyni, az utóbbi években kevésszer kapott Magyarország akkora nyilvános dicséretet, mint éppen Ferenc pápától. Ennek keretét két magyarországi látogatása adta, ami már önmagában egyedülálló volt az ő gyakorlatában. A 2021 szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus budapesti megrendezése már önmagában nagy ajándék volt részéről, személyes jelenléte pedig egyáltalán nem volt magától értetődő. Ráadásul nagyban befolyásolta a Magyarországhoz való viszonyulását. Olyannyira, hogy nyomban elhatározta második látogatását, amire 2023. április végén kerített sort.

Talán megérzett itt valamit a magyarság sajátos értékeiből, lelkiségéből. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust lezáró szentmise végén a Hősök terén ugyanis a magyarok vallásosságát méltatta: „a vallásos érzés ennek a gyökereihez olyannyira kötődő nemzetnek az éltető nedve”. Hazafelé utazván a nemzetközi média képviselői előtt pedig kijelentette: „nagyon sok értéke van a magyaroknak…”, melyek közül hármat emelt ki: az ökumenikus érzékenységet, az ökológiai tudatosságot, valamint a családok védelme iránti elkötelezettséget. 2023-ban pedig Budapestet választotta, hogy rámutasson az európai jövő kívánatosnak tartott útjára, s hogy „e nagyszerű városból és e nemes országból” Szűz Máriára bízza „az európai kontinens hitét és jövőjét”, de különösen is a béke ügyét. A Karmelita Kolostorban elmondott beszédében Ferenc pápa nemcsak alkotmányos identitásunk számos elemét méltatta, vagy például az üldözött keresztények iránti elkötelezettségünket, hanem azt a küldetést bízta a magyarságra, hogy legyen „hidász”, azaz építsen hidakat a nemzetek és a keresztény felekezetek között.

Irántunk való megbecsülése személyes alapokon nyugodott: régen a Buenos Aires-i angolkisasszonyok, köztük számos kivándorolni kényszerült magyar nővér lelki vezetője volt. Tőlük tanulta meg azokat a magyar kifejezéseket, amiket mindig is szívesen használt, valahányszor magyarokkal találkozott: Isten éltessen! Isten hozta! Köszönöm! Mi, magyarok méltán emlékezük Ferenc pápára mindenekelőtt ezen gesztusaival és szavaival, melyekkel azon ezeréves történelem lapjait írta, ami bennünket a Péter apostol mindenkori utóda iránti hűséggel kötelez.