Filep-Pintér Eszter versei

Izsák-fa ősszel

Lassan elárvul minden ág,
besétál alkonyhintóján az ősz.
Lassan elárvul minden pillanat,
röghöz köt a soha nem volt időm.
Elindulok lomhán-lassan feléd.
Izsák-fáig, Uram, mit vihetnék?
Talpam alatt betonná rögzült szokások,
hátamon súlyos, dédelgetett enyémek.
Parancsold meg, Uram, hogy szívből,
lélekből, elméből átadjam
mindenem,
hisz kezdetektől a tiéd!
 

Negyedszer

Először akkor haltál meg nekem,
amikor a kórházból hívtak.
Éreztem: fel kell vennem,
ezúttal nem mondhatom: bocs, most nem jó,
a halál nem visszahívható.

Másodszor akkor haltál meg nekem,
amikor kipakoltam a fagyasztódat.
Éreztem: szédülök,
hisz megenni úgysem lehet
a hagyatékul hagyott egynek főtt ebédeket,
így hát kidobtam mindet.
Mert pazaroltam, ne haragudj kérlek!

Harmadszor akkor haltál meg nekem,
amikor idegen kezek vállukra vettek.
Tudtam: zavarna, ha itt lennél,
a koporsódon felgyűrt horgolt szemfedél.
Hogy utolsó utadon nem én hordoztalak:
Kérlek, bocsásd ezt meg nekem!

Negyedszer, már nem fogsz újra halni.
Negyedszer feltámadsz a szívemben.
Akkorra el lesz valamennyi kő hengerítve,
tartozásaim szép csendben a tengerbe vetve.
Egy éjszaka majd angyalok köszöntenek álmomban,
s lelkembe súgják: Ne félj! Jó helyen van!
 

Újrahasznosult múlt

Minduntalan áthajt a szemetes autó
a házad előtt,
de nálad már jó ideje nem lassít.
Elárvult kuka jelzi hiányod,
bennem meg-megújuló üresség kong.   
Fel nem nyitott fedéllé lettem,
szavak nélküli veszteség feszít.
Hitted, míg a cseresznyefa árnyékában éltél,
hogy múltad újrahasznosulni készül.
Emlékeid éppen nekem hajítottad ki,
megtöltöttél át nem élt napokkal.
Te voltál az utolsó,
én leszek az első
aki gyümölcsbe borítja
a múlt elszáradt ágait.
 

Túlparton

Minden vigasztalás kezdetleges,
mint a tétova első csókok.
Történelmet akartam írni,
de nélküled
még élni sem tudok.
A fűzfa ágai arcomra bomlanak,
kérgén körtáncot járnak a hangyák.
Miért nem szóltál előre,
hogy kiállsz a körből,
s hiány-lépéseidből lesznek majd anekdoták.
A szél nem tudom, honnan jön és hová megy,
arra fúj, amerre akar.  
Belesüvítesz időnként arcomba,
emléked felbukkan, majd elszelel.
A vízen szeretnék el-elmerülve járni,
kezembe merít’ni hullámzó arcodat,
hinni, hogy a túlparton te vársz,
s folytatjuk időtlen örömtáncunkat.

Filep-Pintér Eszter költészetét itt mutatjuk be

2022-10-08