Gondolkodni érdemes

Közel száz év alatt összegyűlt tapasztalatait osztja meg olvasóival Széll Kálmán szombathelyi orvosprofesszor, Alkonyati gondolatok című terjedelmes könyvében. Vitathatatlan a szerző nemes szándéka: „Az Életiskolában minden tanuló valamiféle világnézetre, életszemléletre tesz szert. Minél öregebbé válik, annál több lesz a tapasztalati tudása, bölcsessége. (…) Szellemi virágcsokromat abban a reményben ajánlom az olvasók megértő jóindulatába, hogy általuk ki-ki a saját Életiskolájának tananyagát bővíthesse, leírt gondolataim pedig túléljék földi életem időhatárait.”

Széll Kálmán vallásos világnézetét egyértelműen jelzi, amit a szombathelyi Herényiek Házában, a 99. születésnapja alkalmából rendezett bemutatóján említett: „Azt mondják, hogy háromfajta ember van a világon. Egyik, aki keresi az Istent és meg is találja. A másik az, aki keresi az Istent, de még nem találta meg. A harmadik, aki nem is keresi az Istent, de az is megtalálhatja.” Helyénvaló a kiadói ajánlás: „Sűrítménye és esszenciája egy sok-sok tudást és tapasztalatot összegző és hasznosító időskori értekezői, esszéírói és emlékiratírói életműnek.”

Műfaji választásában Weöres Sándort, Szabó Magdát, Márai Sándort és Szepes Máriát és a többieket követi, akik szintén füveskönyvben adtak számot a világot illető töprengéseikről. Részben ide sorolható Gárdonyi Géza is, aki az Én magam című könyvének jelentősebb hányadát megtöltő, aprócska terjedelmű feljegyzéseiben osztotta meg évszázadon át máig ható élményeiről és megállapításairól teljes értékűen orientáló gondolatforgácsait oly módon, hogy erkölcsi tartalmuk érvényességi ideje nem járt le.

„A teremtés legcsodálatosabb élőlénye az ember, akinek magas intellektusa, gazdag érzelemvilága, az élővilágban egyedüli erkölcsisége, s ezáltal egyedi, megismételhetetlen élete van” – határozza meg az alapvetést az Ember- és társadalomszemlélet című fejezetben, s feltehetőleg az sem a véletlen műve, hogy e könyv központi vezérelve a személyiség alakulásának figyelése, hiszen az meghatározóan terjed ki a cselekedetekre. A demokrácia fájdalmas paradoxonját „a senki által sem választott, de az előbbit uraló vagy azt korrumpáló, nemzetek feletti pénzvilág diktatúrájában” sejti. Ilyen körülmények közepette és általános létmódban is: „Az értelmiség missziója az, hogy a közvéleményben ne a kocsma-okosok primitív álbölcselete, hanem az erkölcs és az igazság győzedelmeskedjen.” Napjainkban szembesülünk a világon létező gonoszok oldalának helytelenségeivel: „Évezredekig a társadalom írott (vallás)erkölcsi szabályokhoz szabta életét, ami időnként lemondással, de jó lelkiismerettel járt, ám a XX. század második felétől egyre inkább a társadalom szabados és kényelmes (erkölcstelen) életmódjához igazítják az erkölcsi szabályokat. Ezt nevezik liberalizmusnak.  (…) A liberális demokrácia csődje a teljes morális kiüresedés, a végletesen szabados, antiautoriter, cinikus, a hagyományos értékeket elutasító, kozmopolita (hazafiatlan) életfelfogás, ami előtt semmi sem szent. Vele szemben a hagyományos értékeknek, valláserkölcsi felfogásnak esélye sincs. Világméretű Sodoma és Gomorra felé navigálunk (Ter 19,1-29).”  Észlel olyan reciprok jelenségeket is, mint például a településformák közötti változás: „Régen a falu tartotta el a várost, ma a város – a bevásárlócentrumok – tartják el a falut. A falusiaknak ma ugyanúgy tele van a szatyra tejjel, tojással, zöldséggel, csakhogy nem viszik, hanem hozzák az árut. Feje tetejére állított világ!”

Az emberi életfolyamat jellemzőivel foglalkozó témák sokrétű kiterjedése tarkítja ugyan a szemléletet, ám a nézőpont sosem változik. A könyvben olvasható gondolatokon végigvonul a keresztény létmód diktálta józan meglátás és véleményformálás. Jóindulatú intései méltánylandók és eligazítók: „Egy-egy szokatlanul szikrázó kék égben, aranyos napsugárban, a madarak énekében, a koromfekete éjben ragyogó csillagokban, egy szép tájban, a természet örök változásaiban (az évszakokban), egy-egy szép könyvben, versben, műalkotásban, a muzsikában, utazási élményeinkben, vagy éppen az éjféli misék népénekeinek »Mennyből az angyal«-aiban stb. észre kell vennünk a fenségeset, a kristálytiszta szépet, az istenit.” 

Ebben a körülöttünk kialakult, anyagiakat hajszoló környezetben sokan megfeledkeznek róla, hogy a boldogság és a jó közérzet forrása nem csupán a pénz lehet, hanem a természet szépségeire történő rácsodálkozásban, az emberi közösség tagjainak megértő szolgálatában, olykor egy-egy mosolyban lelkileg hatékonyabban fejeződnek ki a megvásárolhatatlan, pénzzel nem mérhető tényezők.

Az emlékek mindig, de különösen öregkorban jutnak főszerephez, amikor az ember már kevesebbet mozog, kevesebbet beszél, ám „az öregek többet mosolyognak”. A derű és a hit nehéz fajsúlyú gondokon segít át. „Aki jó emberek között nő fel, az maga is szeretettel töltekezik, s óhatatlanul is továbbadja azt” – ezért abszolút nem közömbös, hogy az ember milyen társaságba keveredik általában, s főleg nem ifjú korában. Az énérzékelés lelki röntgenképének tekinthető észlelet: „Érzelemvilágunk olyan, mint az ékszerdobozba zárt nemes valuta. Körültekintően kell bánnunk, s jól kell gazdálkodnunk vele. Ha elpazaroljuk, kiüresedünk, elfásulunk, ha féltve őrizzük, önimádókká válunk, ha apróra váltjuk, érzelemvilágunk elsilányosodik. (…) A külső behatások értelmünkre és érzelmeinkre hatnak, amelyek egymással is kölcsönhatásban állnak, de végső soron az értelem kontrollálja érzelmeinket is. 

Fordított esetben elveszítenénk realitásérzésünket és objektivitásunkat.” Ebből a témakörből nem hiányozhat egy nagyon lényeges érzelmi faktum: „A művészet humán privilégium, amely az állatvilágban ismeretlen. Zenélni, képeket, szobrokat alkotni vagy az irodalmat művelni csak ember képes. A művészet éppen ezért isteni ajándék, szakrális kultúránk része.” De mennyire, hogy az! Ha a nagyvárosok zajgásából kikapcsolódni vágyunk, nyugtatónak legalkalmasabb a művészet és a természet: „A virágok a természetnek különös ajándékai, amelyek egyszerű létükkel gyönyörködtetnek, örömet okoznak. Nem szólnak, nem kérnek, nem panaszkodnak, nem »viselkednek«, egyszerűen vannak. De a múlandóságra is figyelmeztetnek.” A kikapcsolódás hatékonyságát azonban belső tényezők zavarhatják: „A csend maga a nyugalom, a pihenés és a béke. De a csend is tud fájni! Amikor a csendben előtolakodnak a régi emlékek a rég elhalt szereplőkkel, amikor az unokák távozása után kitör a nagy csendesség, miközben véljük hangjukat hallani, mosolyukat látni, amikor előnyomakodnak a jelen gondjai, vagy csendben tör ránk a jövő bizonytalansága…”

Az orvoslással kapcsolatos tapasztalatokban kivált hitelesek egy gyakorló orvos észrevételei: „Nem az orvos gyógyít, hanem a természet. A gyógyulás végül is mindig a beteg műve, amihez az orvos csak segítséget nyújt.” Széll Kálmán évtizedek hosszú során gyakorolta hivatását, számára „Jézus a gyógyítás archetípusa (ősmintája).” Meggyőződése szerint: „Van az egészségesek és a betegek országa.  A kettő közt nincs átjárás, az orvos is csak közvetítő. Csak a szeretet képes minden földi gáton áthatolni. Mert az érzelmi tartományt jóval meghaladó, tudatosan művelt cselekvő szeretet az, amely minden dolgok eredete (alfája) és célja (omegája). A szeretet, amely végső fokon maga az Isten.”

Hívő ember művében az olvasó a hit tükrébe néz: „A vallásosság előfeltétele és egyedüli tápanyaga a hit. Mégpedig a feltétel nélküli hit! Hinni kell Jézus megváltó voltában, kereszthalálában és feltámadásában. Hinni kell a szeretet törvényében és Isten irgalmasságában. Mindezt nem, vagy csak óvatosan lehet értelemmel alátámasztani. Aki vallásosságát egyedül értelemmel akarja kialakítani vagy fenntartani, az kudarcra van ítélve. (...) A hit nem csupán passzív elhívés, hanem aktív életforma, Jézus útmutatásai szerinti élet.” Széll Kálmán hasonlatai találók: „A lélek a test »munkáltatója«. Általa él a test, miként az áramtól világít a lámpa.” Az ember megkapta Istentől a választás szabadságát: „Isten azért adott szabad akaratot, hogy lehetőségünk nyíljon a jó tudatos megválasztásához, s a rossz (a bűn) elutasításához, s ezek következményeinek vállalásához.” A vallásos életmód hatása a hétköznapi cselekedetek józanságában rejlik. A viselkedéskultúra nem lehet talaja az érthetetlenségnek: „Mi öröm van a modortalanságban, lazaságban, fésületlenségben, borotválatlanságban, mások becsapásában, félrevezetésében, mi a szemetelésben?”

Hosszasan sorakoztathatnánk az értelmes idézeteket az Alkonyati gondolatok című könyvből, mivel remélhetően pirkadati gondolatoknak is megállják a helyüket. Rádöbbentenek áthághatatlan igazságokra, a béke és a szeretet öröktől fogva és örökkétig tartóan jogos jelenlétének szükségességére, Isten viszont szeretetére, földi életünk megannyi titkára, és hitünk nyilvánvalóságának mintáira. Tanulságos könyv, annyi egyértelműen bizonyos, a zárófejezet terjedelmesebb esszéit is beleértve. A rejtélyes nagy utazás című írás novellisztikus vonásai a szó szoros értelmében magukkal ragadók, ugyanis a szerző − mint mindannyian fogunk – abba a korba ért, hogy a Reményik-vers üzenetét átértelmezze: „Isten már nem azt üzeni, hogy »jövök«, hanem azt, hogy »várlak«.”

(Széll Kálmán: Alkonyati gondolatok – Magyar Nyugat Könyvkiadó, Szombathely, 2025)