Gülch Csaba versei

Tájkép

Fény lakik a messzi hervadásban,
dombok homlokán alszik a gyenge fű,
lassan erednek meg Isten könnyei,
a nappalokra köd telepszik, tejes és sűrű.



Miniatűr

Kőbe fagyott álom, parányi bogárka,
pillanatot foglalt magába az örök való.
A tengerben árváló esőcseppek,
a hamvas almákra hullni kezd a hó.

Holt idő

Kövek, gyöngyök hulltak árván, messze,
halott volt, megtört és vérzett Krisztus teste,
s azóta árkok óvják, őrzik és vigyázzák
a ránk fagyott lassú, bűnös és holt időt.



A kert magánya

A levelek örömmel, némán halnak,
színné érett ereikben az elmúlás,
a kert magányát csak Isten érti,
miként a világ kezdetét is, senki más.




Szívem párja…

Szívem párja
az ég,
a csillag,
az eső,
a folyó
és a szél.

Szívem párja
a mező,
a virág,
a hóesés,
a harmat
és a Nap.

Szívem párja
a temető,
a tó,
a gyöngy,
a harangszó
és a hajnal.

Szívem párja
a hegedűszó,
az almafa,
a templom,
a kút
és a felhők.

Szívem párja
az ébredő
nappalok
mélységes
csendjében
elrejtett
lehelet.
Az elmúlás.

Gülch Csaba

Gülch Csaba költészetét itt mutatjuk be

2017-12-30