Gyermekbölcsesség és húsvéti hit

Kis hegyi iskolában történt, ahol hattól tizennégy éves korig az összes gyerek együtt ült a meglehetősen durván megmunkált fapadokban. Az osztályterem nagyon szűkösen volt ellátva műszaki eszközökkel, nem volt sem videó, sem írásvetítő, de a délelőtti napfényben irigylésre méltó kilátás nyílt az ablakból a messze távolba nyúló hegyekre.

     És ami ennél is fontosabb, családias légkör uralkodott az osztályban, amilyenről a csillogó üveg- és betonpaloták pedagógiai intézményeiben csak álmodni lehet. Néhány nappal voltunk Húsvét előtt. Éppen befejeztem hosszú elbeszélésemet az utolsó vacsoráról, az Olajfák hegyéről, a Golgotáról és a föltámadásról. Akkor nehéz kérdést tettem föl a harmadik padban ülő Józsinak. Megkérdeztem tőle, hogy Jézus történetéből mi tetszett neki a legjobban. A nyolcéves gyerek, akinek naponta egy órát kellett kaptatnia meredek úton minden más lakóhelytől távol eső otthonába, ragyogó arccal válaszolt: „Hogy minden olyan jól végződik.”

     A gyermeki válaszoknak megvan az a sajátságuk, hogy fölfigyelünk rájuk, mosolygunk rajtuk, de azután elkomolyodunk, és olykor bizony jobban elgondolkodunk, mint számos szakértői blablán…

     „Hogy minden olyan jól végződik… ” A hegyi parasztfiú ezzel a válaszával – nem tudatosan – az emberiség ősi vágyát mondta ki. A gyermekből fölszabadultan, egészségesen tör föl ez a vágy. Pozitív vágy, nem csinálnak belőle titkot. A gyermekek olyan történeteket kívánnak, amelyek jól végződnek. Elképzelhetetlen, hogy egy gyermekmesének szomorú vége legyen. A gyermek szívét csak jól végződő történet érinti meg.

     Nehézséget az okoz, hogy az élet egyáltalában nem igazodik a meséknek ehhez a szabályához. Az életben nem minden végződik jól. A mesék korának gondtalan, reményteljes világára árnyék borul. A naiv, vidám elvárások kérdésessé válnak, és mindig bizonytalanok lesznek. Tapasztaljuk, hogy a világ nem egészséges. Vannak egyéni sorsok, amelyek láttán még egy püspöknek is ajkára fagynak a vigasztaló szavak. Vannak terhek, amelyek tanácstalanná teszik az embert a szíve mélyén. Vannak sötét, mindenre árnyékot vető felhők. Csaknem mindennap hallunk valamilyen szörnyűségről. Mindannyian tudjuk, hogy kilövésre kész, elképesztően pusztító erejű rakéták ezrei állnak lesben – álomban szunnyadó ragadozó állatokhoz hasonlóan – készen arra, hogy másodpercek alatt elpusztítsák világunkat.

     Nincs semmi csodálni való azon, hogy a hegyi iskolában elhangzott lelkes, vidám magyarázat – minden jól végződik – sok emberben csak gyönge visszhangot kelt. Van valami igazság abban a megállapításban, hogy korunk kísértése nem a büszkeség, hanem a kétségbeesés. Elég arra gondolnunk, hogy kultúránknak milyen sok jelensége mutat rá az élet sötét oldalára.

     Honnan kap választ a lélek leg mélyéről fakadó gyermekhang? A boldogság utáni vágyat a lélekben sohasem lehet elnémítani, és mindig újra kivirágzik, mint tavirózsa a sötét vízen.

     Nem használ semmit, ha egy híres filozófus megveregeti a vállamat, és megmagyarázza, hogy tudomásul kell vennem az élet értelmetlenségét. Az sem segít, ha agyafúrt feledtető módszerek elszakítanak a valóságtól, és belemerülök a nirvánába. Nem mond semmit, ha egy ideológia megpróbálja belém beszélni, hogy a társadalom hatalmas evolúciós folyamatának részecskéjeként kell látnom magamat. És bármennyire is szeretem a természetet, egy mirigydaganatos beteget a rák utolsó stádiumában látva nem tud tartósan megvigasztalni, ha a tavasz érkezéséről, virágillatról és madárdalról beszélnek.

     Mindezek a tehetetlenség kifejezői. Voltaire gúnyja helytálló: a szenvedésen gondolkodó embert azzal a rabbal hasonlítja össze, aki láncaival játszik. A tehetetlenség cselekedete ez!

     Csak egy valaki törte át a mindenhatóság erejével a föld, a fájdalom és a halál sötétségét: a Föltámadott. És mivel ő nem a mi oldalunkról, a tehetetlenség oldaláról jön, ezért ő az egyetlen, akitől elfogadom, hogy mindennek ellenére minden „jól végződik”. Ez pedig újra és újra igazolja a harmadik padban ülő kis, tiroli nadrágos amatőr teológust. Az emberiségnek különben csalódásra ítélt álmai a Föltámadottban teljesülnek.

     Húsvét ünnepén a lét vonatai befutnak a lét pályaudvarára, ahol bosszúsan, becsapottan, otthontalanul, gondokkal terhelten, keresően, tájékozódásunkat elveszítve és nyugtalanul ácsorgunk, a hiúság büféjében unatkozunk, és mereven bámuljuk a pluralista társadalom zavaros menetrendjét. A Föltámadottal bátran vállalkozhatunk az életútra, és a hit merészségével fölszállhatunk az ő vonatára. Vonatai nem állnak meg az alagútban. Az élet sötétségéből mindig az örök nap felé száguldanak.

Reinhold Stecher

Fordította: Kerényi Dénes