Győzelmes vereség

„Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk”
(József Attila: És keressük az igazságot)

Leginkább győzni szeretett, minden vereségtől rettegett. Gyerekkorában, ha társasoztak, lóversenyt játszottak és nem ő lett a befutó, hamar sírás lett belőle. Volt egy sárga lova, Drágakő volt a neve, ennek kellett volna mindig győznie, de a győzelemből gyakran vereség lett. Ilyenkor aztán elöntötte a keserűség, nem győzött méltatlankodni, könnyekre fakadni. Bosszúsága még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy jó anyja egy- és kétforintosokat dugdos idősebb testvére, Laci bátyja markába, hogy hagyja őt nyerni. Ettől végképp elviselhetetlen lett számára a vereség, de a győzelem is. 

Az évek szálltak, mint a percek, a gyermekből ifjú, majd fölnőtt lett, a vereségekből veszteségek lettek, melyeket ugyancsak a szívére vett. Füstbe ment tervek, elvetélt szerelmek, két év katonaság, és egyéb nehézségek, köztük a gyász edzették meg a lelkét. Az élet iskolája mellett a teológiai tanulmányai is arról tanúskodtak, hogy a vereségek és a veszteségek is szerves részei az életünknek. „Aki elveszti az életét énérettem, az megtalálja azt” – mondja Jézus, akinek kereszthordozása, pokoljárása meggyőzte arról, hogy győzelmes vereségek is vannak, mert „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róma 8:28) Hiszen az Isten nem halhat meg, de ha meghal is, harmadnap föltámad, miként Krisztus. 

Hányszor kellett neki is harmadnapon „feltámadni”, újrakezdeni, a gyászt és a velejáró veszteségeket elviselni, a kereszten szenvedő Krisztusról nemcsak az igehirdetésben és az Úrvacsorában, de a saját életében is megemlékezni. Veszíteni továbbra sem szeretett, de egyre jobban, egyre több türelemmel viselte a veszteségeket és azok nyomán a nehézségeket. Marcus Aurelius sztoikus nyugalmát még ritkán érezte a lelkében, pedig Elmélkedések című műve ifjúkorának kedvenc olvasmánya volt. 

Egyre inkább megértette, hogy a theologia crucis és a theologia gloriae csak együtt lehet igaz: Krisztus keresztje és dicsősége elválaszthatatlanok egymástól. Megértette, hogy a ragaszkodás és az elengedés közötti finom distinkció életbevágóan fontos lehet, és nem mindegy, mikor melyiket gyakoroljuk, hogy sokszor ragaszkodunk, amikor engednünk kellene, és engedünk, amikor ragaszkodunk kéne. „Az Urat, a ti Isteneteket kövessétek…, Őhozzá ragaszkodjatok!” (5Móz 13,4) 

Valóban: az egyetlen releváns ragaszkodás az Istenhez, a Krisztushoz való ragaszkodás a Lélek által. Krisztus velünk van, és velünk is marad, ahogy megígérte, a világ végezetéig, mivel jobban ragaszkodik hozzánk, mint mi hozzá. Az Ő inspirációjára mi is ragaszkodhatunk, de csak akkor, ha áldását adja a ragaszkodásunkra. Egyébként meg az elengedés mesterségét vagy művészetét kell gyakorolnunk egész életünkben. Hiszen semmi sem a mienk, se a gyermekeink, se a javaink, se mi magunk, mert amink van, azt ajándékba kaptuk, miénk lehet egy időre, de nem örökre. Egyszer el kell engednünk mindent, kivéve az Istent, mert ő nem enged el minket, még a halálunk pillanatában is fogja a kezünket. 

Évtizedek óta járva az idősotthonokat, tapasztalta, hogy sokan nem tudnak hinni ebben, sok idős annyira ragaszkodik az élethez, hogy hiába az agónia, nem tud meghalni, nem tudja elengedni az életet. Áprily Lajos csavargójának imája jut ilyenkor eszébe:

„Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod,
Igéd szerint: egészen meztelen.”
(A csavargó a halálra gondol)

Túl a hetvenen szeretett bölcselkedni, az elmúlással bíbelődni, még azt is elhatározta, hogy Füves könyvet ír az unokáinak, hogy megüzenje nekik: jó dolog élni, de életveszélyes vállalkozás. Isten ösvényén kell járni, ha nem akarunk a tékozló fiú sorsára jutni, és az életben elengedhetetlenül fontos az elengedés, különben a vereségek, de még a győzelmek is elviselhetetlenné lesznek számunkra, mert megbocsájtás, irgalom nélkül nem lehet élni. 

A telő, múló idő is lehetetlenné teszi a ragaszkodást, hiszen minden perc az elmúlásról, az elengedésről szól. Panta rhei, minden mozog, változik, tehát semmi sem örök, csak Isten. Semmi végleges nincsen, szerencsére a vereség, a veszteség sem az, kiváltképp, ha nem ragaszkodunk hozzá. „Több is veszett Mohácsnál” – mondja a népi bölcsesség, és mennyire igaza van, a kicsi veszteségek eltörpülnek a nagyok mellett, szót sem érdemelnek. Jézus kereszthalála és feltámadása azt üzeni, hogy győzelmes vereségek is vannak, mindig van „harmadnap”. 

Az ő életében is hány kis halál és feltámadás volt már, amikor mindent újra kellett kezdeni, és a vereségből győzelem, a veszteségből nyereség lett. Most a nagyobb közössége szenvedett vereséget, ami igencsak szíven ütötte, de meg volt győződve róla, hogy semmi sem történik véletlenül, hogy a méltósággal viselt vereség fölér egy győzelemmel, és a mélységből mindig vezet út a magasságba. Miközben győzelmes vereségekre gondolt, eszébe jutott az igazgyöngy metamorfózisa, amely homokszem volt, mielőtt a kagyló testébe került volna, az pedig fájdalmában átölelte, és gyönyörű gyönggyé formálta a testében. Zorba tánca is eszébe jutott, melyet a „gyönyörű összeomlás” örömére táncolt el a görög, meg az öregedés, mely egyre közelebb visz az elmúláshoz, a Krisztussal való találkozáshoz, aki ott áll, és vár az út végén „nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban” (József Attila).