Hagyom, hogy áramoljon az élet

Bozsik Yvette a hazai kortárs tánc első női koreográfusa, akinek fő inspirátora az élet. A Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező, egyetemi tanár hisz az egységben és dolgozik is érte, a szakma hídépítőnek tartja. A művésznővel gyökereiről, életéről és dédelgetett gyermekéről, az idén harmincéves Bozsik Yvette Társulatról beszélgettünk.
– Harminc éve úgy döntött, létrehozza saját társulatát. Mi volt a legfőbb motiváló erő? A tabudöntögetés, mely csak saját úton lehetséges?
– Abban az időben a tabudöntögetés a nőiségem kibontakoztatása volt, mert ez a klasszikus balettben is el volt nyomva, a Természetes Vészek Kollektívában sem tudtam megélni a női szerepeket. Olyan előadásokat csináltam, amelyek később negatívan hatottak rám, például egy üvegdobozba bezárva táncoltam, klausztrofóbiám lett, pánikbeteg lettem. Közben persze mindez kellett a fejlődésemhez. Tabudöntögetés olyan értelemben volt tehát a társulatalapítás, hogy a 90-es években női alkotó kevés volt Magyarországon Ez a női energia vitt engem. Az Estély című produkcióban – amelytől indult a társulat – megmutattam a humoromat, de egyúttal a nőiségemet is a táncomban. Líraian, érzékien, humorral, öniróniával.
– Időközben bejárták a világot, előadásaik soha nem maradtak visszhangtalanul. Most, három évtized múlva, hogy látja: létrejött ön körül az a „mágikus világ”, amiről már 19 évesen is álmodott?
– Igen, fiatalon azt mondtam, hogy egy mágikus teret szeretnék magam köré teremteni. De most már tudom, hogy az nem körülöttem jön létre, mindig is létezett. Most már tudom, hogy a mágia, a varázslat folyamatosan jelen van az univerzumban, csak el kell tudni jutni hozzá. Felemelkedni, hogy az ember megláthassa. És természetesen, hogy jóra fordítsa, nem a saját érdekére, hanem hogy másoknak adjon, segítsen. Most már tudatos bennem, hogy amikor kapom az inspirációkat, azok nem véletlenek. Sokkal csendesebb és alázatosabb vagyok. Ez utóbbi talán korábban is jellemző volt rám, de az nem, hogy csendes lettem volna, mert igen sokszor a zaj motivált. Nyakig benne voltam az illúzióban, akár még fürödtem is a sikerekben. Ehhez már kell az érettség, hogy ezeket ne értékeljem túl sokra.
– Mindehhez kiváló társak kellettek-kellenek; a tánckarban éppúgy, mint a szakmai háttér tekintetében. Iványi Marcell producerként, kreatív vezetőként régóta ön mellett van. S a magánéletben is. Úgy tűnik, termékeny egymásra találás az önöké…
– Szeretetben létezünk. Közös dolgok motiválnak minket, a természet, az állatok szeretete. Nem véletlen, hogy mindketten aranykalászos gazdák vagyunk. Rengeteg állatot tartunk, Marcellnek van két lova is. És a közös fiunkat, Mirkót a természetszeretet szellemében neveljük.
– Varnus Xavér, az orgona „fenegyereke” egyik interjújában úgy nyilatkozott: „Az előadóművész, még a legnagyobb is, életművét a tó tükrére írja.” Hozzá lehet szokni ahhoz az illékonysághoz, amit egy-egy koreográfia jelent?
– Szerencsére van már filmművészet, és milyen jó, hogy most épp egy dokumentumfilm készül a társulatról, s hogy tudjuk rögzíteni az előadásokat. Én magam tanárként is fontosnak tartom, hogy az ősök munkáit lássuk. Hál’Istennek már a 20. század elején készültek táncfilmek, egyik nagy kedvencem, Mary Wigman táncszólóiról is vannak felvételek. S ezek mind elképesztő tanulsággal szolgálnak; például arra vonatkozóan, hogy nincs olyan, hogy modern. Mert ha megnézzük, most is teljesen korszerű az, amit ő akkor csinált. Nincs modernebb valami, minden egyszerre van jelen az univerzumban, s érezhetem kortársamnak akár egy több száz évvel ezelőtt élt művészt.
Ez az egyik tehát, hogy lehet rögzíteni a táncelőadásokat. A másik meg, hogy minden koreográfia beépül egy következőbe. Nem külön-külön darabokként tekintek az előadásaimra, hanem úgy, hogy egyetlen művé kell összeállniuk, aminek sok-sok része van, de ezekből a részekből minden tapasztalat, minden megszerzett tudás átmegy a másikba. Meg valahogy beleíródnak a térbe, és mások műveihez is kapcsolódnak. Én kapcsolódok, teszem azt, Mary Wigmanhez... Csináltam is afféle hommage-okat Mary Wigmannek, Martha Grahamnek, Isadora Duncannek, Pina Bauschnak. Nekem ők a mestereim.
– Rajtuk kívül kik voltak-vannak különösen erős hatással a művészetére?
– Annak idején, Paál István, a szolnoki színház művészeti vezetője, Imre Zoltán koreográfus, Slava Polunin, Anton Adasinskiy a Derevo-ból, Carlotta Ikeda, japán butoh táncosnő, Maguy Marin, akinek az előadását először fiatalon, balettnövendékként láttam Pesten. Emlékszem, hogy akkor a Táncfórum szervezésében volt itt, és üres volt a színház, csak katonák ültek a nézőtéren, meg én. Mindenki nevetett, nem tudtak mit kezdeni az előadással, én meg fel voltam háborodva, hogy ez a világ legcsodálatosabb előadása, miért így reagálnak rá az emberek. Az ő művészete azóta is óriási élmény számomra.
– Felújították egy korábbi produkciójukat, a Lakodalmat, melyet nagyapja emlékének ajánlott. Milyen családból robbant be a művészvilágba?
– Szolnokon születtem, de édesapám Tápiószentmártonról, édesanyám Tápiószeléről származik. Falusi családban nőttem fel, rengeteget voltam a nagyszüleimnél, egész nyarakat töltöttem ott. Nagymamám a Patyolatban dolgozott Budapesten, és sokszor felvitt magával a gyárba éjszakai műszakba, mert nem akartam otthon maradni nagypapával. Emlékszem a gyár szomorúságára, belém ivódott a különbség a gyár és a falu között. Mindkét nagymamám nagyon dolgos asszony volt, talán a sok munka miatt idejekorán, 65 évesen haltak meg. A szóban forgó nagypapám mindenki által megbecsült, nagyon komoly ember volt, és sokáig élt. Cseh Istvánnak hívták. Vasutasként dolgozott, de falusi lakodalmakban hegedült. Volt egy drága hegedűje, amit eldugott a szekrényben, és csak ünnepi alkalmakkor vett elő. Mindig vitt engem magával ilyen lagzikba, s hegedült, de állítólag az asztalon is táncolt. Ezt a keresztanyám mondta a Lakodalom egyik előadása után, ám amikor én egy ilyen jelenetet beraktam a koreográfiámba, még nem is tudtam erről. Valahonnan a mély emlékezetből bukkant fel alkotás közben…
– S honnan eredezteti a tehetségét?
– Anyukám és apukám is művészi hajlamú emberek. Fiatalon a Szolnoki Szigligeti Színházban segédszínészek voltak. Apukám fantasztikusan énekelt és táncolt, anyukám pedig szavalóversenyeket nyert, és a Híd Együttesnek is tagja volt. Ez akkoriban egy nagyon ismert amatőr színházi együttes volt Szolnokon. A színházon keresztül ismerték meg a későbbi keresztapámat, Mozsonyi Albertet, aki a színház koreográfusa volt, híres táncművész. Olaszországban is gyakran táncolt, és Medveczky Ilonának is volt a partnere. Ő kezdett el hároméves koromban engem balettre tanítani.
– Ki a legfőbb inspirátora?
– Az élet. Minden, ami körülöttem van. A pillanatok, a flow, minden, ami mozog körülöttünk, ami energia.
– Egyik interjújában az újságíró arról is faggatta, hogy érzi magát e polarizált világban, akkor valahogy úgy fogalmazott: nem érdekel a politika, próbálom magamat mindentől távol tartani, s csak az alkotásra koncentrálok. Ez is politika, nem?
– Ez nem politika, ez ars poetica. Én az egységben, az értékekben hiszek. Mindenki, aki ezt képviseli, azért dolgozik, hogy a világ jobbá váljon. Mindenki, aki polarizál, az embereket megosztja, gyűlölködésre hergeli, illúziókat gyárt nekik, az ennek az ellenkezőjét teszi.
– Életünk nemcsak polarizált, a kor, melyben élünk, egyre diabolikusabb. Egy művész hogy védekezik a körülöttünk és bennünk dúló szellemi harc során?
– Egyrészt nem kívül harcol, hanem befelé fordul. Ez tudatos nálam, hogy nem veszek részt ilyen szempontból ezekben a közéleti harcokban, viszont mindent, amit a táncművészetért tudok tenni, azt próbálom megtenni. A fiatalokért, a tanítványaimért, akár a Táncművészeti Egyetemen, akár a Táncművészeti Szövetség elnökségi tagjaként. Ilyen jellegű közéleti tevékenységeim vannak, de akikkel ezekben együtt dolgozom, mind úgy ismernek, mint aki hidakat épít.
– Azt tartja a szakma: a táncművészek színpadi élete negyvenéves kor körül véget ér. Ön koreografál, rendez és táncosként is láthatjuk színpadon. Mint a Bohóc kerestetikben vagy éppen a Zorbában, mely nagy sikerrel ment Pécsett…
– A Zorbában Madame Hortense szerepét nagyon szeretem, csakúgy, mint a Bohóc kerestetikben az egyik bohóc alakját, a Lakodalomban az Eszkimó szerepét alakítom. Imádok táncolni még mindig. Kislánnyá válok, amikor a színpadon táncolok. Tervezem a Bohóc kerestetik folytatását Körforgás címmel, amiben szintén benne leszek. Ebben majd a bohócok bőröndjüket hátrahagyva belépnek egy másik világba, egy másik tudatszintre, elbúcsúznak tőlünk, és nem tudni, hogy átlépnek-e a halál dimenziójába… Idősebb korban már nem annyira a testünk táncol, hanem egyre inkább a lelkünk. A test csak ruha. A nagy példaképeim, mint Martha Graham, Mary Wigman, Pina Bausch, Kazuo Ohno, ők mind táncoltak idősen is. Tadashi Endo is már 75 éves, és most táncolt itt a Színházi Olimpián.
– Milyen programmal készültek a jubileumra?
– Ertl Péterrel, a Nemzeti Táncszínház igazgatójával közösen állítottuk össze a minifesztivál programját. Fontos volt, hogy kerüljön bele gyermekdarab, mert a gyermekszínházi tevékenységünk meghatározó. Egy régebbi koreográfiámat, a Csizmás kandúrt újítottuk fel új szereposztásban; Maurer Milán lesz Csizmás kandúr. És lesz a programban egy Mesterek és tanítványok est. Itt kétszer fog a Stravinsky Tavaszi áldozat lemenni: az első részben a Nemes Nagy Ágnes Szakgimnázium Tánctagozatának előadásában, a második részben a Bozsik Yvette Társulat táncosai és a Nemes Nagy Ágnes Gimnázium tánctagozatának mesterei fogják táncolni ugyanezt a koreográfiát. Lesz a Bohóc kerestetik, az utolsó napon pedig a Tayos megy, aminek nemrég volt a bemutatója, s egy egészen különleges témát dolgoz fel.
– S ha véget ér az ünnepléssorozat?
– Folyamatosan dolgozom. A minifesztivál utáni héten már bemutató lesz a pécsi színházban. Nyáron ezt már próbáltuk, túl vagyunk a színpadi felújító próbákon is. A Rozsdalovag és a kísértet egy német családi musical. Már több részét megrendeztem A Rozsdalovagot, a Rozsdalovag és Fránya Fridát…, és Pécsett ezt az újabb részt mutattuk be szeptember 22-én. Felléptünk a pécsi fesztiválon a Csizmás kandúrral, és Egerben fogunk a Lakodalommal, közben folynak a próbái az Orfeum mágusának, ami egy új magyar operett. Ennek a szövegét Orbán János Dénes írta és Pejtsik Péter a zeneszerzője, én vagyok a rendező-koreográfusa.
– Két gyerkőc édesanyja. Odahaza a konyhában fiai láthatják kötényben az édesanyjukat?
– Nálunk apukám és Marcell a nagy szakács. Én meg mindenki után pakolok és takarítok. Igyekszem gyakorolni, hogy semmit ne halogassak, és a sok művészi és tanári munkám ellenére lehessen rám otthon is számítani. Nem teszek különbséget, számomra nincs kisebb vagy magasabb rendű munka. Hagyom, hogy áramoljon az élet.