Majkról szerettem volna

Majkról szerettem volna még írni neked, de nem
a láthatóról, ami pedig oly kedves nekem is,
főleg, hogy láttam újjászületni, romjaiból feltámadni,
ami annyira ismerős, emberi történet, de azokról
az udvarokról, és a barátok rimbaud-i hallgatásáról
az angyalsuttogós, barokk címeres házakban,
az oltárszobákról, a gyógynövényes, munkától meleg
műhelyekről, és a sétákról a zárt udvarokon,
ami semmit sem változott az idők alatt, sem a falak,
sem az ég, és a szóközök sem, nem lehet elbeszélni
most sem, amit most is csak úgy lehet elmondani,
olyan suták vagyunk néha, fullba toljuk a mesterséges
intelligenciát, de annyit sem tudunk kimondani sokszor,
hogy bocsáss meg, ezt jól elszúrtam, milyen jó,
hogy vannak még ezek a fékek és ellensúlyok a csendes
udvarokon, az ég alatt, addig sem rontunk egymásnak,
és nincs dolgunk a hitelminősítőkkel, és nekik sem
velünk, urbánus celláinkban, jelöletlen nomádok,
fény-suták.

Kövek mindenhol

Kövek mindenhol, s a szívekben futóhomok,
kívül tündér, belül mégis konok és éhes,
jól nem lakatható. Mézes madzag-köldök,
pótvilágok pótapás szülése, de ki áll meg,
a tengerre tárt karokkal ki néz, amíg tart
az erőszak az emberiség nevében, a parton,
a hátországban, s a nyelven, melyen oly
szépen lehetne hallgatni is öldöklés helyett.

Nincs más választás

Nincs más választás, választani kell.
Újraalapítani mindent, semmihez hozzá
nem nyúlni. A homokba köröket nem
rajzolni. Elmenni még egyszer a falig,
és állni, míg össze nem omlik bennünk.
Beleszeretni az első fegyvertelen szóba.
Méhet álmodni, kovászos tenyeret.
Hinni az elhívásban.
Visszahívni.
Csőre tölteni a fényeket.

Halmosi Sándor költészetét itt mutatjuk be