Hangok mélyről

„Az ének a lélek kiáradása” – vallja Lovász Irén Kossuth-díjas népdalénekes, néprajzkutató, egyetemi docens, érdemes művész. A háromgyermekes édesanyával eleve elrendelésről, családi hagyományokról, az ősök hagyatékáról, elengedésről, a zene gyógyító erejéről, s az öröklét érezhető jelenlétéről beszélgettünk.

 

– Eleve elrendelésnek tekinti útjának eddigi történéseit?

Lehet, mert beleszülettem egy olyan alföldi, tanyasi hagyományokat őrző paraszti családba, amely éltette a néphagyományt. A közvetlen környezetemben sok csodálatos hang vett körül, így a zene születésem óta meghatároz, de ha jobban belegondolok, már magzati koromban hallgathattam édesanyám gyönyörű énekhangját. Nem akadt olyan életesemény, történet vagy szó, amelyről ne tudott volna egy éneket. A népdalnak ezt az éltető, a mindennapokat kitöltő, hétköznapokat segítő funkcióját éltem meg már egészen kisgyermekkoromtól. Hálás vagyok az őseimnek a tőlük kapott hagyatékért és azért is, hogy magamon átszűrve, a tanulmányaimmal nemesítve és tudatosítva tovább szőhettem ennek a hagyománynak a szövetét. Így talán messzebb hangozhatott az ő hangjuk is általam.

– Mit hozott még otthonról?

A tisztességes munka és az általa elért eredmény megbecsülését szüleimtől, őseimtől tanultam. „Ki mint vet, úgy arat” – szól a paraszti archaikus bölcsesség. Ez a nagy ethosz vezérmotívuma is egyben. A földművelő ember így élt. „Ki korán kel, aranyat lel.” A népi közmondások mögött komoly élettapasztalat esszenciái húzódnak, amelyek generációkon át tovább hagyományozódtak. Nekünk munka nélkül semmi sem adatott! Az identitásom másik alappillére a tisztesség és becsület. Édesanyám mélyen hívő református asszonyként sokszor énekelte nekem: „Bízzál az Úrban, rólad Ő el nem feledkezik”. Ezt a Jóistenre való hagyatkozást egész életében megtartotta és nekem is továbbadta.

– Szavaiból érződik az édesanyjához fűződő különleges és szoros kapcsolata…

Igen, édesanyámmal mély lelki kapcsolat köt össze. Mondom ezt jelen időben úgy, hogy pár hónapja költözött vissza a Teremtőhöz. Édesanyám évek óta küzdött az Alzheimer-kórral, s egy idő után az énekszó jelentette az egyetlen kapaszkodót, ami segített visszatalálni egykori önmagához, visszahozta a valódi identitását, a gyökereit, egyszóval önmagát. Ez a hagyományterápia, amit a zeneterapeuta növendékeimnek is tanítok. A hagyomány éltető erő, olyan, mint a körtehéj, amelyet visszadobunk a körtefa alá. Édesanyámtól kaptam az éltető erőként működő népdalkincset, amit aztán visszaadtam neki idős napjaiban pontosan úgy, mint a visszadobott körtehéj, ami újra revitalizálja, élettel tölti el a következő évi termést. Nagyon fontos, hogy figyeljünk az idősebb generációra, mert csak általuk tehetünk szert arra a kincsre, amit a hagyományunk őriz. Aztán ezt a kincset, mint gyógyírt adhatjuk vissza nekik szükségben, betegségben, elesettségben.

– A hozzánk lélekben legközelebbi szeretteink elvesztését még hívőként is nehéz feldolgozni. Erre a fájó hiányra talált megoldást?

A lélek örök. Ez a válasz s a gyógyír mindenre. Egy igazán nemes lélek a halállal leveti az egész földi léte során gúzsba kötő testét. Szabadon kiterjedhet, s úgy érzem, ekkor győzi le a tér és idő korlátait. Ezért is érzem úgy, hogy most is velem van, tehát nem veszítettem el őt. A Női hang c. lemezemre felvettem édesanyám hangját is. Rájöttem, hogy akkor lesz hiteles az én női hangom, ha az övé által szólal meg, hiszen az övéből lett. Az ő folytatása. Nagy kegyelemként éltem meg, mikor felismertem és megértettem ezt a jelet. Utólag összeállt bennem a kép, hogy miért is kellett tíz esztendőt várnom e lemez megszületésére. Ami az elengedést illeti, érdekes kettőség ez, mert az énekkel tudtam éltetni édesanyámat, s végül aztán átengedni az öröklétbe. A betegágyánál, utolsó napjaiban az általa tanított énekkel búcsúztam:

„Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van,
Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan.
Ki kétkedőn kutatja őt, annak választ nem ád,
De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.”

– A sorsszerűségnél maradva, József Attilával egy napon született, majd tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem (akkoriban József Attila Tudományegyetem) Bölcsészkarán folytatta. Mennyi ebben a „vezérlés”?

Nem „véletlen” egybeesés. Pontosan miatta mentem épp arra az egyetemre. Ez a választás racionális döntés volt a részemről. A bölcsész pálya mellett azonban mindig is ott húzódott az éneklés, s mint egy búvó patak folyamatosan a jelenem részét képezte. Végül úgy éreztem, hogy tudós és a művész pálya erősítik egymást, s csak eme kettősségben tudtam igazán kiteljesedni. Később néprajzosként archaikus népi imádságokat kutattam Erdélyi Zsuzsannával. Így indult el mélyebb tanulmányozásom a magyar szakrális népköltészet és a Mária-kultuszra vonatkozó szent anyagok, Mária-énekek felé. Zsuzsa néni által beleláttam a Passió-epika, a Mária-líra gazdagságába is, s onnantól kezdve mindez a kutatásaim és a repertoárom része lett. Az Égi hang c. lemezem kifejezetten arról szól, hogy a szakrális magyar népköltészetben az év ünnepeit hogyan segítik az énekek. Ez a felvétel lett a Gyógyító Hangok sorozatom első darabja.

– Az énekszó hogyan válhat gyógyító erővé?

Például az Égi hang c. lemezen felmutatott szakrális énekek, melyeket az évkör szakrális rendjében éneklünk, úgy is segíti a lelket, hogy stabilizálja az időben. Engednünk kell magunkat elidőzni az ünnep idejében. Úgy is fogalmazhatnék, hogy rendre tanít. A vallásos, archaikus ember azzal, hogy átengedi a testén és a lelkén az ünnepet, a lényeghez vezeti magát közelebb. Az ének a lélek kiáradása. Szent Ágoston is megmondta, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik. Ezt a gyimesi csángók is megerősítették, mikor náluk jártam, s gyűjtöttem az archaikus népi imádságokat. Ebből fakad az ő elementáris és őszinte hitük is az énekléssel kapcsolatban.

– Önnek mennyire fontos az őszinteség?

Az őszinteség és az egyszerűségre való törekvés számomra alapérték. Nem is tudom, miként lehetne másképp élni. Amit tanultam, s mindmáig tanulok a parasztasszonyoktól, az a természetes életvezetőm a hitben s az éneklésben egyaránt. Erdélyi Zsuzsa néni Palócföldön megismertetett egy csodálatos parasztasszonnyal, Margit nénivel, aki a szentkúti búcsúba vezette a falu közösségét évtizedeken keresztül, míg agytrombózist nem kapott és lebénult az egyik oldala. Az orvosok nem jósoltak neki hosszú életet, ennek ellenére Margit néni még több évtizeden keresztül élt s tanított. Nagy hite és énekléstudata arra sarkallta, hogy egyetlen ép mutató ujjával gépelje le az összes szent éneket, amit a hagyományból megtanult. A faluból rengetegen keresték fel, s ő boldogan adta át a tudását. Ez erősítette meg az élni akarását. Margit néni folyamatosan kapcsolatban állt a Szűzanyával is. Ezen autokommunikáció, a számára kedves Mária-énekek és -imádságok éneklése közben gyógyult, így relativizálva a saját fájdalmát. „Mi az én fájdalmam a Szűzanyáéhoz képest?” – mondogatta. Az éneklés és a szakrális kommunikáció gyógyító erőt is tud adni.

– Akad más olyan bölcsesség, ami végigkíséri az életét?

Zsuzsa néni máig emlékezetes mondása jut eszembe: „A zsinórpadlásról az Úristen, a nagy rendező, az élet útján mindig a megfelelő személyt engedi le neked, a megfelelő pillanatban, bár te még nem érted, hogy miért. Bízd oda a Jóistennek, majd az idő kipörgeti aranyos fiam, s a végén minden kivilágosodik.” Ez nagy tanulság és egyben útvezető is előttem. A sok szorongás, félelem és feszültség helyett a legjobb attitűd. A Jóisten tényleg rendezi az életünket, csak mernünk kell ráhagyatkozni. 

– A mai fiatalok útjai nem feltétlenül ez irányba haladnak…

A szekularizáció olyannyira erőteljes, s oly mértékben hatja át a fiatalok ízlését, hogy az értékválasztó kérdésekben, mint amilyen az eutanázia, abortusz vagy a házasság témaköre, a keresztény egyetemi hallgatók és a nem hívők között szinte nincs szignifikáns különbség. Ez lesújtó és egyben szomorú is. Sajnos a virtuális világ csak még inkább szakadékot állít a fiatalok s a mai középgeneráció közé, amihez magam is tartozom. Ebben a hihetetlen véleményszabadságban, ami a közösségi média felületeken zajlik, nagyon nehéz kiválasztaniuk, hogy mi helyes, s mi nem. A mi feladatunk, hogy az utánunk jövő nemzedék, ne erkölcsi és hitbéli kapaszkodók illetve bizonyosságok nélkül nőjön fel. A család az egyik legerősebb pillér, ami szilárd szellemi és erkölcsi alapot adhat egy gyermeknek. Az ellenszél folyamatosan fúj, de ha a gyökereink tartanak, akkor nem sodorhat el bennünket.

– Több évtizede tanít. Hogyan látja a mai művészeti oktatás helyzetét?

A Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarán a Kommunikáció tanszéken és a Művészettudományi- és Művészetpedagógia tanszéken is tanítok. A kommunikációs és antropológiai tárgyak mellett a drámapedagógia-képzésben is tartok hagyományismeret és kreatív ének-zenei kurzust. Azt tanítom, hogy a művészetek a túlélési stratégiánk részei. Szebb és jobb általuk az életünk. Könnyebben vesszük a nehézségeket, ha a művészet segítő, gyógyító ereje a szolgálatunkban van. A cél az, hogy a gyermek reflektálni tudjon vele önmagára és környezetére, hogy felismerje, mire való az éneklés, a tánc vagy a festés. Nem kell mindenkinek színjelesnek lennie. Ellenben, ha a zene, a tánc, a sport, az írás vagy a képzőművészet által ki tudja fejezni a vágyait, érzéseit, akkor értelmezni tudja önmagát is, s így egészséges önbizalommal rendelkező, boldog ember válhat belőle. A művészeti oktatás legfontosabb feladata megmutatni, hogy milyen segítő erő rejtőzik a művészetekben, nem pedig frusztrációs tényezőként hatni. A Mindenki című Oscar-díjas filmünk pontosan erről szól. Jó volna, ha a katarzis és a kreativitás kulcsszavak jellemeznék az oktatásunkat. Önkifejezni s megérintődni. Ezt próbálom továbbadni a tanítványaimnak.

– A jelenhez érkezve, mikor, s hol láthatjuk, hallhatjuk legközelebb?

Az újraindulás után Esztergomban lesz az első élő koncertem a Groove & Voice Triommal. A Hangtájkép című lemezünket mutatjuk be június 27-én, a Szentgyörgymezői Olvasókörben. Az itteni daloló köröm már hét éve működik, a dalolás testi-lelki öröméért, egészségünk és harmóniánk fenntartásáért, az ősök hagyatékának megismeréséért, a hagyományainkban rejlő értékek és erők felfedezéséért, kincseink újra birtokbavételéért, népdalaink éneklésének lehetőségéért. A koncerteken túl a tanítás továbbra is fontos része az életemnek. Bízom benne, hogy az egyetemen is szeptembertől már élőben indulhat az oktatás. Várom, hogy rendeződjön a világ, s az emberek újra visszataláljanak egymáshoz. Sok mindenre megtanított ez az időszak. Halljuk meg egymást, s a belső hangunkat!

Lonkay Márta

 

 

2021-06-17

 

Vissza a lap tetejére ⇧

Keresztény Értelmiségek Szövetsége

1016 Budapest, Aladár utca 17.

(06-1) 328-0164

iroda[kukac]keesz.hu

www.keesz.hu

 Adatkezelési és adatvédelmi szabályzat

powered by Reelweb  | designed by PetrusWorks