Három sziromcsepp

I.
Harang-felhők fenn az égen,
oszlanak szét tó tükrében.
Ima-virág kelyhét tárja,
úgy visz át a túlvilágra.
II.
Borostyán-vajvirágként
sóhaj a sziromcseppben...
puszta kóró így terem
tavaszi tőzike tenyeremben.
III.
Homlokom fehér, mint a kései szegfű.
Holtomiglan-éjben páratlan csillagok.
Valaki megsimítja bóbita-hajamat.
Isten virágoskertjében halandó maradok.
Veni Sancte Spiritus
Betakar az Isten csöndje,
elnémul bennem a bárány,
áldozásra készülődve: valami
nagy-nagy csoda vár rám.
Feltűnik egy égig érő,
felhőmászó, keskeny létra:
a lelkem mind’ azt csodálja,
menny kapuja: égi szféra.
Viaszos most az ég alja,
gyantacseppek a csillagok,
nyakamba folyik a Tejút,
Istennel együtt virradok.
Beborít majd az ég sátra:
lelkem illatozó mirtusz,
száll a szabadság madara −
Veni Sancte Spiritus.
Isten a szeretet
Szereteted égi háló,
benne rekedt már a lelkem,
földi arcom tűzben málló,
pernye-táncba viszel engem.
Szereteted festett kavics,
színes, mint az élet maga,
szívem tudja, mekkora kincs,
szederszemű az éjszaka.
Szereteted égő gyertya,
melyben viaszcsepp a tegnap,
ott lenni a magasban, ha
a Te fényed utat mutat.
Szereteted tavaszi rügy,
bennem pattan ki a barka.
azt hirdeti: „mindinkább küzdj,
soha-soha ne hagyd abba!”
Szereteted egy Bach-korál,
orgonapont lenni vágytam,
ha lehet, még ne ily’ korán
vesd meg nekem égi ágyam.