Hazaérés

Karácsony ünnepe mindig megmelengette a szívét, mert ilyenkor még többet foglalkozhatott a betlehemi gyermekkel, a názáreti Jézussal, akinek még idős korában is hűséges tanítványa igyekezett lenni. Miután a szenteste véget ért, aludni tért, és igen különös álma volt.

   Mint zarándok, a napkeleti bölcsekkel együtt hosszú utat tett meg, míg megérkezett Betlehembe. Fáradtan, mégis kíváncsian lépett a barlangistállóba, ahonnan különös fény áradt. Amikor meglátta a gyermeket, mélyen meghatódott, és leborult a jászol előtt. Mintha mindig erre várt volna, a „színről színre látásra”, a názáreti Jézussal való találkozásra. Meglepő módon e kisgyermek arcán a Krisztus vonásait vélte fölfedezni. Ismerősnek tűnt ez az arc, mégis újdonság volt számára, amit látott. Úgy érezte magát, mint az öreg Simeon a templomban, amikor karjaiba vette a gyermek Jézust. Mintha egy hosszú út után végleg hazaérkezett volna, már nem kívánt mást, csak megpihenni, örökre itt maradni.

   Amikor megébredt, furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyan keserédes volt ez a reggel, szomorú is, meg vidám is, mint az ünnep, vagy maga az élet, amely alig, hogy ránk köszönt, máris búcsúzik tőlünk. Nem értette, hogy miért jutott eszébe mindez, hiszen az évek sodrásában, nyolcvanöt esztendő alatt volt ideje megtanulni, hogy „az idők gonoszak és áron is meg kell venni az alkalmakat”. A karácsony szereplői, a szent család, a pásztorok és a napkeleti bölcsek meg az angyalok láthatatlanul most is ott nyüzsögtek körülötte, miként annak idején Betlehemben. Emlékek sokasága rajzott elő abból a mély és sötét kútból, melyet emlékezetnek nevezünk.

   Nemcsak a gyermekeit, az öt lányt és a sok unokát meg dédunokát látta maga előtt, hanem önmagát is, amint érdi házukban gyertya, fenyő és sütemény illat kíséretében együtt ünnepel a család. Aztán gondos készülődésbe kezdett, mivel most is „munkával” ünnepelte a karácsonyt. Néhány jó szó és egy szerény reggeli után elindult gyülekezetének „templomába”, a kis belvárosi utcácskában lévő imaházba, hogy, mint mindig, most is az emberré lett Isten szószólója legyen. Derűsen, bár kissé fáradtan lépkedett, amikor eszébe jutott, hogy immár ötven éve járja ezt az utat, sok ezer lépést megtéve a két otthona között, mert mindkettőt magáénak vallotta, vagyis otthonról járt haza. Szertartásnak számított ez a rövidre szabott séta, afféle bemosakodásnak, szent készülődésnek a kegyelmi pillanatra, amikor kezdetét veszi az istentisztelet. Még mindig izgalommal töltötte el az érzés és a gondolat, hogy a názáreti Jézus tanítványa lehet. Szenvedélyesen szerette és tanulmányozta az Írásokat, a Bibliát, de igazi gyöngyszemének a Jézusról szóló híradást, az evangéliumot tartotta. Meg volt győződve róla, hogy az Isten szeretete és a szeretet Istene elválaszthatatlanok egymástól, vagyis az „Isten szeretet”.

   Ennek az örökkévaló szeretetnek, isteni irgalomnak az ölelésében élt és készült a halálra is. Hitt abban, hogy a meghalás nem más, mint csöndes, olykor fájdalmas hazatérés az Atyai házba. A szép halálért lehet, sőt kell is imádkozni, hogy igaz legyen életünkben a jókívánság, élj soká, és halj meg hamar. Szépen, szinte észrevétlenül öregedett meg, mivel a lelke mindvégig fiatal maradt. Nyugdíjasként együtt szolgált szeretett utódjával, akit maga szemelt ki a megkezdett út folytatására. Most is ilyen közös szolgálatra készülve igyekezett az imaház felé. Csordultig volt a szíve hálával mindenért, a családért, a gyülekezetért, az ünnepért, Krisztusért, a neki adatott hosszú életért. Meddig még uram? – kérdezte most is magában, miközben egyre közelebb ért lelki otthonához. Mintha nehezebben lépkedett volna, mint máskor, mintha egy hosszú út végére érve az utolsó lépéseket kellett volna megtennie. Amikor felért az emeletre, áldott karácsonyt kívánt a már jelenlévőknek, majd a munkatársa felé fordulva ennyit mondott: úgy elfáradtam ettől a kis úttól. Van még időnk, pihenj meg egy kicsit – hangzott a válasz.

   Jólesett leülnie, mintha mindig erre a mozdulatra vágyott volna, meg erre az érzésre, hogy végre megérkezett, hazaérkezett, hogy most már biztosan otthon van. Lassan minden távolodni kezdett, egyre messzibbnek tűntek a tárgyak és a kis szoba is, amelyben oly sokszor üldögélt. Miközben távolodott mindentől, egyre közelebb érezte magát valamihez vagy Valakihez. Lehunyta a szemét, csöndesen, lassan lélegzett, egyre lassabban. Már nem tudta, hogy álmodik-e, vagy ébren van. Érezte, hogy körülveszik, megfogják, szorongatják a kezét, aztán elengedik, ő pedig egyszerre zuhan és emelkedik, míg végre megérkezik. A távolságból közelség lesz, megszólal egy halk és szelíd hang: „Aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem”. Ezután nem mozdult többé, már csak a teste volt jelen az imaházban, mert megadatott neki a kegyelem, hogy elindult otthonról és hazaérkezett, végleg, mindörökre.

Simon István
lelkész