Házszentelés

Apró termetű, bajuszos, vidám természetű pásztor ember volt Antiné Józsi bá’. Egy volt a sokharisnyás székely közül, csak egy kicsit még tőlük is több. Kétszer állt sorba a humorért és a huncutságért. Nem hozott szégyent fajtájára. 

Egyik évben, úgy karácsony környékén, barátaim meghívtak egy kanbuliba. S hogy ne felejtsük a magyar nótákat, meghívták Józsi bá’-t, hogy színesítse nótázásunkat, mert gyönyörűen játszott klánétán (klarinéton). Kasziba lábai egy kicsit akadályozták a járásban, de még ebből is viccet tudott csinálni. A taktust ezekkel a medvetáncoltató csámpás lábakkal is tudom verni − mondta.

− Tudjátok-e, fiaim, a fehérnépek szívesen mustrálgatnak, amikor a bakon ülök daliásan, mint egy parádés kocsis és fújom a nótákat, de amikor meglátják hogyan mászok le a szekérről, elmegy az étvágyuk a hancúrozástól. Pedig arra bármikor szakítanék egy csepp időt. Csak Rózsi meg ne hallja!

Faggattuk, hogy mégis mondja el, mi történt a lábával: háborús szerzemény vagy születési örökség? Megpödörte kajla bajuszát, ráérősen rágyújtott a pipájára, hogy hagyjon időt a kacagó izmaink felkészítésére, s elkezdte mesélni:

− Még fiatal ember voltam, őriztem a juhokat. Gyönyörű időben a nyári nap szinte perzselte a mézillatú legelőt. Egy nagy tölgyfa árnyékába tereltem a nyájat delelőre. Leültem én is közéjük, ölembe véve a pásztorbotom, hogy befejezzem a díszítését egyedi motívumokkal. Egyszer csak felugrálnak a kutyáim és vadul kezdenek csaholni. Felállok, hogy megnézzem, mit fognak olyan erősen, s hát egy nagy kan medve veszi számba az állományt. No, nekem sem kellett sok, megszöktem magam, s odarohantam, hogy segítsek a számolásban. Ne fáraszd magad, komám! Én tudom, hogy hányan vannak. Erre elkapom a két fülét, megvetem a lábam egy csutakban, megsirítem balra, s belesúgom a jobb fülébe, hogy száztizenhárom, megsirítem jobbra, s amikor arra nézek, hát egy juh már ott vonaglik, mert vele kezdte a számolást. A bal fülébe ordítom, hogy most már csak száztizenkettő, de ez a végleges. Földhöz vágtam, pedig volt vagy három és fél mázsa, s a többit a kutyákra bíztam. Neköm pedig a nagy veteszködésben, amíg siröngettem, ilyen csámpások maradtak a lábaim.

Józsi bá’-nak egy szép nyári szállása volt Mákföldjén, a falutól kb. négy kilométerre. Takaros kicsi tornácos ház, ahová tavasszal kiköltöztek és késő őszig ott élték életüket. Előfordult az is, hogy télire is ott maradtak, mert volt egy kisebb nyáj saját juha, amivel nehezebb lett volna beköltözni a faluba, a sok nyáron kaszált illatos szénát hazahordani. Inkább itt teleltek.

Egyik ilyen évben vízkeresztkor, amikor a pap már végzett a házszentelésekkel a faluban, sorban vette a tanyákon élő híveket. A csattogó januári hidegben, lovas szánnal, a vidimuszok hangos csengettyűi kíséretében érkeztek, hírt adva a környező tanyáknak, hogy közel jár már a Jézuska. Mikor már Cinigetőben járhattak, Józsi bá’ kinyitotta a kaput, meggyújtotta az asztalra helyezett gyertyát, hogy illendően fogadják a szentséggel közeledő plébánost. Kisvártatva meg is érkeztek. Kihámozták magukat a jó meleg dürückölt pokróc takarókból, a vidimuszok rázendítettek a kántor vezényletével a Mennyből az angyalra. Belépve a házba elmondták a szenteléshez rendelt imát, s annak rendje s módja szerint megszentelte a házat, benne a gerendáig érő ezüstfenyő karácsonyfával. A szertartás végeztével a terített asztalhoz invitálták Isten szolgáit. Hogy egy kicsit felmelegedjenek, megkínálták jóféle szilvapálinkával, aranygaluskás gyöngyöző tyúkhúslevessel, gömböccel főzött töltött káposztával, sült házi kolbásszal. Amikor már jóllaktak a vendégek, jött Rózsi nén’ a meglepetéssel: frissen készített ordával töltött palacsintával, amivel januárban ritkán lehet vendéget kínálni. (A juhok fejése csak később kezdődik, amikor már leellettek.) 

− Tessenek fogyasztani! − kínálkodott a ház asszonya.

− Köszönjük szépen, Rózsi néni! Egyet már elfogyasztottam − hárította el a plébános. − Degeszre ettük magunkat, több már nem fér belénk. 

Józsi bá’ is méregette szemével a nagy tál palacsintát, a papra nézett, majd ismét a nagy tál palacsintára, s megszólalt:

− Egyen még, plébános úr, ne nézzen le, me’t kollégák vagyunk! Maga es pásztor, én es pásztor vagyok, csak a nyájaink egy kicsit különböznek. Egyen, me’t ilyennel nem keni el mostanában a pofáját más háznál. Mi az öreg Istent csináljunk Rózsival ennyi meredt palacsintával?

A pap a feszület után nyúlt, megmarkolta, megköszönte a vendéglátást, intésére a vendégek felszedelőzködtek, s nagy csengetés közepette elszánkáztak a következő tanya irányába, Györgyorotása felé.

Rózsi nén’ pedig, ahogy kitették lábukat a kapun a vendégek és halkulni kezdett a csengettyűszó a távolban, elkezdte szidni a ház urát: 

− Hogy beszéltél a plébános úrral, te Józsi? Ha te nem szégyelled magad, akkor én most helyetted es szégyenemben elbujdosom. Összekapom magam, s itt hagylak. Hogy tudjak ilyen embörrel egy fedél alatt élni – jelentette ki, s elkezdett csomagolni a szürke-fekete kockás gyapjúból szőtt átalvetőbe. 

Józsi bá’ egy darabig figyelte, majd kiült a tornácra a klánétájával, s várt. Amikor kiviharzott mellette az asszony s elért volna a kapuig, utána szólt:

− Feltevéd-e, Rózsi, a beretvát, me’t ha sokáig oda leszel, legyen mivel lekapjad a szakállad.

Az asszony visszanézett, ölni tudott volna a szemeivel, kitajtékzott a kapun, bevágta maga után és szélsebesen elindult. Ekkor Józsi bá’ szájába vette a klánétát, s elkezdte fújni:

− Elindultam szép hazámból, szép Erdély országából…

Rózsi nén’ mint akibe a villám belecsapott, egy pillanatra megállt, megmerevedve várt egy szusszanásnyit, megfordult, elmosolyodott.

− Te vén bolond, téged még el sem lehet hagyni! − S elindult vissza a házba.