Hej, Bori János!

Az ember, ha nem is gyakran, ki van téve váratlan meglepetéseknek. Méghozzá olyanoknak, melyekre véletlenül sem számít. Tehát nem olyasmire célzok most, mint például arra, hogy az elutasítás ellenére mégis kaptam színházjegyet, méghozzá egy zugárus jóvoltából. Nem. Ennél sokkal meglepőbb, váratlanabb, sőt valószínűtlenebb eseményre gondolok, ami velem esett meg egykor, méghozzá Erdélyben. Egy régi rokonom jelent meg előttem, tökéletes testi valóságában.

Hej, micsoda ember volt! 

Amúgy meg sem halt igazán. Nem halhatott meg, mert találkoztam vele Atyhán. Hát ugyan hol?! Bizony ott, a székelyföldi Sóvidéken, a Firtos alatt. Nincs az messze Korondtól, csak éppen rossz az odavivő út. Méghozzá nagyon. De megérte odamennem, ha ott vele, a rég megholt János bátyámmal találkozhattam.

Jött velem szembe a szapora tavaszi esőben felázott agyagos úton. Hóna alatt a kisfészi – a székely ember hathatós fegyvere a medve és minden más ellenséggel szemben. Jött, jött, aztán rám köszönt: 

− Adjon a Jó Isten, atyámfiam!

− Jó napot adjon, de ne ilyet! – illeszkedtem volna hozzá, és majdnem hozzá tettem, hogy János bátyám, de ő csak legyintett. 

− Jó ez, mert a rományoknak nem jó. 

− Hogyhogy nem?

− Ilyenkor legalább nem gyünnek ide. − Göcögött egyet, de azért gyanakvóan végigmért: − Te, ugye, nem romány vagy?

− Annak látszanék? − adtam vissza a kérdést, de már megint csak legyintett. Éppen úgy, ahogy János bátyám szokta, akiről most szívesebben mesélnék, mint e jelenésbeli párjáról. Bár ennek is megvan a haszna, mert segített a felidézésben. 

Az igazit egy háztető nyergén látom ülni, amint parancsokat osztogat. Legalább is utasítgatásokat. Sok-sok nyerget megült már, lévén, hogy ács volt, mint az Úrjézus szent felnevelő apja. No, neki nem volt túl erős a hangja, ámbár kemény, fegyelmező. Nyolcvan év terhei sem kezdték ki. Mindig tudta, mit csinál, es kinek, es mikor, es mit mond. Ma sok szájtépő állhatna be hozzá aprócseprő tanulónak. Amikor a házam tetőjének elkészítését reá bíztam, csak ennyit mondott:

− Adj, fiam, egy kátyulát!

− Hogy micsodát?!

− Kátyulát, no. Egy dobozt. A teteje is jó lesz.

Nem tudhattam, minek kell az, de ha kellett, kerítettem egyet. Előkapta az ácsplajbászt, miközben a tervrajzokba sandított és varázsigéket mormolt.

− Ennyi meg ennyi az annyi – és számokat írt a kátyula belső fedelére. Aztán skiccet készített a tetőről, három dimenzióban.

− Akkor hát mehetünk a TÜZÉP-re fáért. Nálad van a pénz?

A továbbiakban a tervrajzot már nem nézte, csak a kátyula fedelét, de azt is csak ritkán. Idejekorán megözvegyült menye udvarába szállítottuk a fát. Ott aztán megkezdte az oktatást nekem, legutolsó tanítványának. Nézegette a faanyagot, méricskélte, jelölte és magában mormogott. Aztán csak úgy a markomba nyomta a nagyfűrész egyik végét, és húzni kezdtük. Na, ehhez értettem. Vágtam én fát éppen eleget, ötvenhatban, meg máskor is. Szép az, ha felzeng a fűrész! Tudják is, akik próbálták. De aztán vésni is kellett. Csapoláshoz árkot, gödröt, meg illeszkedő csonkokat. Egyet megmutatott. Repült a forgács, a gerenda vajnak mutatkozott. Csakhogy éppen el nem olvadt. Az én kínlódásomat is végignézte, be is segített, ha kellett. Nekem bizony keményfává változott a vajpuha fenyő.

− No, azé’ ne kesereggy e! Megy a’ maj’, csak csinád szépen, ahogy montam. 

Hát én csináltam. Az ötödik már jobban ment. A tizediknél aztán hümmentett.

− Na, emmá’ jó lössz!

Na persze, de több már nem is kellett. Aztán gyalultunk. Napokon át. Kezdtem ráérezni az ácsmesterségre. Egy: a ritmusára. Kettő: az illatára. Három: az éjszakai nyugtalan nyugodalomra. Ezekből már csak a gyantaillatra emlékszem. Annak sehol sincs párja. Meg Istenáldotta János bátyámra. Aki hótta után valamiért Atyhára költözött, de bizony meglehet, hogy már onnan is tovább.

Hol keressem már most, mondjátok meg, Jó Emberek!

Hát így jártam én János bátyámmal, aki valamikor, meglehet egészen fiatal korában bejárta Közép-Európát. Minden padlásra, toronyba felmászott, ahol ezt megengedték, és rajzos vázlatokat készített az ácsolatokról. Útja végeztével hazajött, és nekilátott templomtornyok építésének, javításának. Bizony akadt dolga bőven, de a második háború után már csak a berényi toronyban jutott egy kis javítani valóhoz. Bár a francia hadifogság megviselte, majdnem az életébe is került, megszabadulva már csak háztetőket épített. Meglehet, az én házam tetőszerkezete volt az utolsó munkája.