Elém áll egy újragerjesztett hír,
zajong, mocorog, mint a tegnapi szél.
Erejét vesztve, akár a legyőzött,
bebújik önmagába, de kitörést remél.
Tükörbe nézek, alig ismerem föl
meggyötört gyűrődött arcom.
Bezárt rácsokat zörgetek,
tovább vívom vesztes harcom.
A Duna zavaros, fáradt vizén
révülten elbolyong tekintetem, 
morajló habokat dobál a szél.
Nem tudom, most mi történik velem, 
arcomon nézd, itt a tolakodó
kék szemem, a semmibe ringató.
Bennem bezárul később minden,
senki se szólít, nem talál reám,
már megint álmatlan, éber lesz
a vergődésekkel teli éjszakám.
Ablakok mögötti csendben
vigaszom? Veszett remény.
Égre nézve sötét köd
fájdalomként hömpölyög elém
s bennem sem születik meg a fény.
Kopik a hangtalan időm,
éjfélt jelez a toronyóra. 
Mint képzelt papír hajóim zaja,
szétmállnak a nagy folyónkba.
Szobám sötétjét cincálják
az utcán születő fényjelek.
Simításod a paplanomon nyugszik,
de nincsenek már ölelkező kezek.
Ahol régen összeforrtunk,
most megfáradtan ott vagyok megint,
ki arra jár észre sem veszi,
ha szólok hozzá, csak legyint.
Fájdalmam lüktetése halkul,
régi szavaim ide tanyáznak,
örök bánatom őrzői lesznek
a szerelmünknek szentelt
elhagyott, de emlékkel
tetézett szobának. 

Szárnyas angyalok

Hajnal érkeztével
rám borult a bánat,
hírét hordta a perc
az elrabló halálnak,
Borzongatós időben
a megszokott helyeden ülök,
Veled vagyok.
Fölöttem, ha nem is látom
tudom érted vacognak
a sírós csillagok.
Már csak a szavaid fénylenek,
bennem nincsen semmi ártalom,
feloldva beborít a fájdalom.
Én is sírkövön leszek,
ha meghalok.
Mikor? Még nem tudom.
Elképzelem, hogy röpítenek
feléd a szépre kipingált
szárnyas angyalok.

Fájdalom variációk

1

Tengerparti zuhanyzóból kilépve
rám fröcskölted a hideg vizet,
vártad, hogy hangosan fölvisítok.
Tévedtél. Ez nekem nagyon jól esett.
Ide vetette tükörfényét a tenger,
gyöngyökké varázsolta a permetet.
Visszahozta tested csillanásait,
mostanra ez a fény is elveszett.

2

Ki bánja, ha engem bántanak,
nem vagyok jó se mesélőnek,
nem vagyok jó esti imának.
Tüskés, elveszett útjaimon
bolyongva keresem a hiányod,
tűzlegelőkön visongva vezess.
Hamuvá vált tájban járok,
lelkem sebei érthetetlenek,
mint vízparthoz csapódó tört fény
rám zuhan a fájdalma a halálnak. 
A boldogság engem már nem keres,
a tűz ellobban, marad a korom.
Ölelésed nyomát őrzöm
az árván hagyott ágyamon.
      
3

Gondolataim mint vadlovak
vágtatnak, utánuk szétszórt nyomok,
reszketek, fázom, nagy a hideg
elaggott fejfák rám tekintenek.
Én mégis körülöttük kószálgatok.
Emlékezetembe visszacurikkol a múlt,
megérkeznek a fogvacogtató fagyok.
Nehéz a hozzád vezető utam,
elzárják a megújuló szótorlaszok.
A friss mocskolódók kipusztíthatatlanok.

4

Mint örömet termő kertben
elém guruló almákat szedtem,
harang kondult, besötétedett.
Hallgattam sustorgását a fáknak. 
Szétrobbant rózsák, képzelt sebek,
furcsán tört rám az emlékezet.
Szeretteim fölvonultak s haltak meg.
Rá kellett jönnöm, hogy én már csak 
a múltról, jövőről nem beszélhetek.
Lépdelhetek vissza az évek lépcsőin,
megnyugvás kikötőjére sose leltem.
Én lassan némulok, csönd leszek,
felejtés köntösében ring a lelkem. 
Fél haza itt, fél haza amott,
én mégis megtűrt hontalan vagyok.
Istenem, kérdezem,
őrzöl-e még engem?

5

Mellhorpaszomon lefolyó vízerek,
arcomon pírsebek díszlenek.
Átszövik a holló éjszakát,
fölpezsdítik idegeim halmazát.
Élek. Látják kicsik és nagyok.
Istenem tudom, ez nem játék,
ez a te szabad akaratod.
Te bennem vagy, esküt tettem,
én veled maradok.

6

Virágot hoztam a sírodra,
örülhetnék, hogy ma még itt vagyok.
Fejfád előtt imát mondhatok,
velem motyogják az angyalok.
Imánkat hallgathatják
a föld mélyébe bújt rovarok.
Te aranyfénye vagy a mennynek.
Kérdéseimre a csillagok, 
a szemeddel ők felelnek

Keleti szél

Dörömböl a hideg keleti szél,
most tengernyi halál ölel körül.
Fájdalmam hírét hordozza. Ördög
visong, táncol, hamisan hegedül.

Sárga fényeső hull a sírodra,
égen félszemű hold árválkodik
Félelem gáncsolgat útjaimon, 
cipelem a múló időm bugyrait.

Éjjel csatakos álmok kísérnek. 
Rád találok te elveszett árva.
Szólnék hozzád, tudom ott lubickolsz
fényként a végtelen óceánba’.

Később a nagy folyamot faggatom,
utam végéről hozzon hírt nekem.
Fáradt vagyok, megtépett ruhában
imbolyog velem a történelem. 

Zirig Árpád költészetét itt mutatjuk be