Pattogzó fény omolt a büszke tájra,
kavicspadokra ülve megpihent,
ez itt a sziklaszurdokok hazája,
kitörni készült már a benti csend.

Akár a templomok magas falára,
ha rávetül világi bús magány
s feloldja azt közelséged varázsa,
olyan megnyugtató, s olyan parány

vagyok magam, szavam, ha néha néma,
csodálom műved, vad-szelíd remek,
a vízesés, fapalló, lánc, a létra
elérni hozzád nem segítenek.

Álom talán, de félig mégis ébren,
függőhídon feléd bolyong a létem.

Forróság

Kertünk alatt halomban áll a bánat,
nagy, sárga hervadások ömlenek,
mert elvetélt az élet, húsa szárad,
zümmögve csapnak rá a döglegyek,
a sűrű fény a karcsú rózsafákat
nehéz vörösbe önti, mint a paszta
fortyogva bugyborékol, sistereg,
csorog le ránk a forró, égi massza.
A zörgő testű délután ölében
a föld akár a tikkadt agyvelő,
a pusztulás dühödten és kövéren
erős kacsokkal szíveinkbe nő,
nem hozhat enyhülést a fény, sötét sem,
azt képzelem: dús, bolyhos pázsiton
az éjszakába forduló világban
kegyelmed hűvös záporát iszom.

Szép feltámadás

Koromsötéten zúg az éjjel,
elsöpri messze, szerteszéjjel,
minden álmomat.

Volt életem, de nem találom,
üres maradtam, nincs halálom,
lázam nem lohad.

Hitetlenül nincs fény, se lényeg,
őrjítő mélybe, hogyha nézek,
csendben hívogat.

Két óceánon áteveztem,
míg hátamon kigyúlt keresztem.
Égő kínomat

nem látta senki, vagy nem értett.
Hát, gyertek, törjetek meg végleg!
Bennem bánat ás.

Nem mozdulok, nincs itt, se távol.
Uram, lesz majd e szörnyű mából
szép feltámadás?

Kevéske

Szitál a fény gubbadt tanyákon,
de még a szél fagyosra kékít,
nagy téli éj után az álom
simítja borzos tollpihéit.

A gémeskút halálra váltan
mereszti ég felé az ujját,
sóhaj remeg csalóka vágyban,
és lelkemen zörögve fúj át.

Röppeni kész parányi lázak
hullnak mohón a szív sebére,
kifosztják, tépik, mélyre vájnak,
kevéske emberit remélve.