Himnusz, Biblia, szabadság

A magyar himnusz az egyetlen állami himnusz a világon, amelyet semmilyen törvény, uralkodó, kormány vagy  országgyűlés nem tett kötelezővé egészen a  rendszerváltásig, mégis erkölcsi kötelességnek tartottuk megtanulni s énekelni.

Jó kedv, jó kegyelem

   „A mi himnuszunk azért is különleges, mert az első versszakának minden sora a Biblia igéjén alapul” – állapítja meg egyik beszélgetőtársunk, Mikola Borbála tiszteletes, a Budapest- Kelenföldi Református Egyházközség lelkésze. „Nálunk minden istentisztelet végén felhangzik. Évekkel ezelőtt vettem észre, hogy néhányan bizonytalanok, s nem énekelnek. Meggyőződésem, nemzeti identitásunk és keresztyén hitünk együttes megvallása mindig felemelő. Utánanéztem a Kölcsey mű és a Biblia kapcsolatának, s egy augusztus 20-ához kapcsolódó szentbeszédben csak ezzel, ennek az üzenetével foglalkoztam.”

   „Isten, áldd meg a magyart, / Jó kedvvel, bőséggel.” Itt nem vigalmunk, valamiféle gondtalanságunk megáldására kérjük Istent. Mózesre így szól Istenhez: „Ha jó kedvet találtam a Te színed előtt, járj mivelünk, mutasd meg a te utaidat, hogy megismerhesselek téged.” Jó kedv a régiek nyelvén azt jelenti, jó kegyelem. Mit kérünk, miért imádkozunk? Áldd meg, Isten, a magyart kegyelemmel. Ne kicsit, hanem bőségesen, mert nagy szükségünk van rá.

   A korinthusiakhoz írt második levélben olvasható: „Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes elégségetek lévén minden jótéteményre bőségben legyetek” (9,8). Mi a kegyelem? A kegyelem az, ami megelégít és felkészít a jótéteményre, hogy bővében legyünk a jócselekedeteknek.

   A Himnusz első versszaka a kijózanodó Kölcsey hangja. Miből tér meg? Egy kozmopolita- jellegű racionalizmusból. Mikola Borbála hangsúlyozza, Kölcsey Ferenc református ember volt, ám ez az identitása elég felületesnek bizonyult. Kazinczy Ferenccel való találkozásának hatására 1810- ben belép egy szabadkőműves páholyba. A „hazám az egész világ” gondolata ragadja meg. A felvilágosodás filozófusai és a francia forradalom van rá nagy hatással. Az észt emeli oltárra. A bűn ennek következtében számára nem más, mint a tudás hiánya. Ezek szerin úgy lenne, hogy minél nagyobb műveltségre, tudásra tesz szert az ember annál inkább mentesül a bűntől?

   Válságos időszakában – 1817-ben – a Jelenések könyvét lapozgatja. Abban találja meg az igét: „Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecsétjét, mert megölettél és megváltottál minket Istennek a Te  véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből” (5,9). A Jelenések könyve legalább hét helyen említi, hogy akik az Isten trónusa elé állnak, mindvégig úgy kedvesek, ahogy azok különféle nyelvekből, népek közül,  nemzetekből és ágazatból jönnek. Kedves Istennek az a sokszínűség, ami a nemzetekben megnyilvánul. „Ritkán gondolunk mi erre, hogy – ha már magyarok vagyunk – kedves Isten előtt a mi magyar népünk kultúrája, kedves Isten előtt, hogy ez a nép ezt a nyelvet beszéli, kedves Isten előtt ez a nép a történelmével, hogy itt él a Kárpát-medencében, és hogy ápolja a kultúráját, a múltjának emlékeit” – emeli ki a lelkésznő.

Kölcsey ráérzett

   „Kölcsey ráérzett a Hymnusban valamire, amit a reformkor kezdetén még senki nem érzett és nem talált el” – mondja Kulin Ferenc irodalomtörténész, másik beszélgetőtársunk. Ennek bizonyítéka, hogy az 1823-ban papírra vetett költemény alig két évtized múlva a nemzet imájává lesz. Azzá válik Erkel Ferenc zenéje segítségével. A 18–19. század fordulóján lelki értelemben nem létezett egységes magyarság. Volt az évszázados üldöztetések emlékével élő református, és volt az ugyanilyen távolra tekintő katolikus magyarság. Horribile dictu, nem is tartották egymást igazi magyarnak, mert a hitviták, a felekezeti tagoltság mély szakadékot vágott közéjük. Kölcsey elhatározta, egyetlen versben szólítja meg nemzetét úgy, hogy azt minden magyar a sajátjának érezze. Az őstörténetig megy vissza, az eredetmondáig, amelyen nem volt vita. Így szerepelhet a versben Árpád, sőt, Attila apja, Bendegúz is, de nem szerepel a katolikusok szentje, István. Vörösmarty Szózatából is hiányzik Szent István, helyette a magyarság szimbolikus alakjait – Árpádot és a Hunyadiakat – említi: „Itt Himnusz, Biblia, szabadság A Himnusz kézirata küzdtenek honért a hős / Árpádnak hadai; / Itt törtek össze rabigát / Hunyadnak karjai”.

Áldozat és feltámadás

   Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész legújabb könyve, a Hol vagy, hazám? Kelet-Közép-Európa himnuszait  hasonlítja össze. Tartalmi csoportosítás szerint három kategóriába sorolják a himnuszokat: 1. királyhimnuszok, az uralkodót dicsőítő, többnyire vallásos megalapozottságú népénekek; 2. impulzív–agresszív énekek, forradalmi motívumokkal; 3. országhimnuszok, a honi táj szépségéről, a nemzet sajátosságairól szólók. A magyar szerinte egyikbe sem sorolható. Kölcsey és Erkel himnusza az általa létrehozott negyedikbe, az emlékezet és értékközösség kategóriájába tartozik. Közép-Európa népeinek himnuszaira jellemző a baljós hang, de végső üzenetük nem pesszimista. Kiss Gy. Csaba szerint félremagyarázás a magyart a legpesszimistább himnuszként emlegetni. A „Megbűnhödte már e nép / A múltat s jövendőt” jelentése: meghoztuk már az áldozatot. A feláldozást pedig a feltámadás követi.

Mi által lesz egy himnusz néphimnusszá?

   Az ezt megelőző évszázadokban a katolikus magyarság „néphimnusza” a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű énekek voltak, a reformátusoké pedig a Tebenned bíztunk, elejétől fogva című zsoltárének. Százhetven éve, 1844. május 1-jén volt a Hymnus pályázat benyújtási határideje. A felhívást Bartay Endre, a Nemzeti Színház direktora tette közzé egy évvel a Szózat megzenésítésére kiírt sikeres pályázat után. Kölcsey Ferenc vallásos ódájának megzenésítésére tizenhárom pályamű érkezett.

   A húsz arany pályadíjat az „Itt az írás, forgassátok” jeligés mű nyerte el. Szerzője: Erkel Ferenc, akinek kompozícióját – hat másik dicséretet kapott pályaművel együtt – az akkori Nemzeti Színházban hamarosan elő is adták.

   Az igazi pályadíj mégis a mű néphimnusszá válása lett. A közakarat, a közmegegyezés emelte nemzeti rangra a Kölcsey–Erkel művet. Nyilvános népünnepségen először 1844. augusztus 10-én az óbudai hajógyárban, a Széchenyi nevű gőzös vízrebocsátásánál szólalt meg, s mindjárt többször ismételni kellett. Egyházi ünnepségen öt nappal később a Rákos mezején a pesti polgári őrhad zászlószentelésén hangzott fel. A Honderü című lap 1844. augusztus 17-i számában így tudósít: „A szent mise elkezdődik; mit általában magyar ének kisére. Fölmutatás alatt a szép Kölcsey-hymnust hallatván…”.

   Az 1950-es évek elején Rákosi Mátyás rezsimje korszerűtlennek, retrográdnak ítélte. Modern, kommunista szellemiségű himnusz írására kérték fel Kodály Zoltánt és a költőt, Illyés Gyulát. Az előbbi rövid válasza Rákosi famulusának, Révai Józsefnek a felszólítására így hangzott: „Jó a régi.” Illyés diplomatikusan, de legalább ennyire elzárkózóan fogalmazott: „Ennél jobb verset nem lehet írni.”

   A szocialista tábor országaiban csupán nálunk, a lengyeleknél s a cseheknél élt tovább e nemzeti jelkép folyamatos hagyománya. Másutt mindenhol újat íratott a hivatalosság. Ezzel kapcsolatban Erkel Tibor egyetemi tanár ma így fogalmaz: „Egy néphimnusz nem az által lesz néphimnusszá, mert azzá írják, hanem mert a nép azzá teszi.”

Akinek két himnusza van

   Konrad Sutarski költő, műfordító több mint négy évtizede él hazánkban. „Nekem két himnuszom van, azaz négy! – szól a témához Sutarski. – A magyar Himnusz és a Szózat, illetve a lengyel Dabrowski induló és a Bozse, az Isten, ki Lengyelhont… kezdetű vallásos ének. A Dabrowski mazurka 1797- ben íródott. Célja a nemzet lelkesítése, hadba szólítása: nyerjük vissza szabadságunkat! A magyar himnusz nem csatára hív. Ez egy fohász, imádság Istenhez.” Azt azért, ezt ezért becsüli. „Talán a magyar a legbékésebb himnusz Európában. Különlegesség, mint ahogy példa nélküli különlegesség a több mint ezeréves magyar–lengyel barátság” – és már sorolja is a 10. század második felétől datálódó sorsközösség kiemelkedő alakjait, köztük a lengyel anyától származó Szent Lászlót, Szent Kingát, Jadviga-Hedviget, Báthory Istvánt. Külön említi az I. világháború után (1919-ben és 1920-ban) a Lengyelországnak nyújtott magyar katonai segítséget. Ez alig ismert, bár – vallja – javarészt ennek a segítségnek köszönhette Lengyelország megmaradását a bolsevik Szovjetunióval folytatott küzdelmében. A nyugat felé nyomuló bolsevik erők ekkor már a Visztulához értek, és Varsó elfoglalására készülődtek, ami egyet jelentett volna Lengyelország újbóli leigázásával. Az akkori magyar külügyminiszter – Teleki Pál – Horthy Miklós kormányzóval egyetértésben, a lengyel kormány kérése 1920. július 8-án utasította a csepeli Weiss Manfréd Műveket, hogy meglévő raktárkészleteit és gyártókapacitását az elkövetkező hetekben kizárólag a lengyel igények kielégítésére fordítsa. A Varsóért folytatott küzdelem azon a napon kezdődött, amikor a magyar segélyszállítmány Skierniewicébe ért. Nagy kerülőre kényszerült. A csehek nem engedték át a szállítmányt, így Románián át vezetett az útvonala. „A megérkezett lőszereket azonnal szétosztották a lengyel alakulatok között. A lengyel hadsereg végre ellentámadást indíthatott és fényes, döntő győzelmet aratott, amelyet Lengyelországban visztulai csodának neveztek el, tekintettel annak augusztus 15-én, Mária mennybevételének napján történő bekövetkeztére” – idézi emlékező írásában Konrad Sutarski, akinek legalább két – ha nem négy – himnusza van. „De egy hazám – teszi hozzá – mert én Lengyelországot Magyarországgal, és Magyarországot Lengyelországgal bővítettem ki.”

Hová néz Kölcsey?

   Batthyány tér: Metróállomás, a szentendrei HÉV és villamosok, buszvonalak itteni végállomása, emberek tízezreinek mindennapi átszállóhelye. A tér egyik sarkában talán a legtöbbet nézett magyar szobor Kallós Ede 1939-ben itt felállított Kölcsey szobra. Láss, ne csak nézz! – énekelte az Illés együttes. Kölcsey fél szemmel is látó. Egyik szemét még gyermekként himlőjárvány következtében veszítette el. Mi nézzük, de még e szobor sorsát sem látjuk. Kallós Edének a millenniumi ünnepségsorozat alkalmából 1897. április 4-én a Károlyi család kastélyának parkjában felállított szobrát lefejezték. Ekkor még Nagykároly volt Szatmár megye központja. A szobor közadakozásból készült.

   A román hatalomváltást követően a szobrot 1933 májusában megrongálták. 1934. augusztus 30-án négy szélsőséges fiatal lefűrészelte a költő fejét. Néhány napra rá az eredetileg két méter húsz centiméter magas szobor csonkját – melyet egy híres párizsi öntödében öntöttek – leemelték talapzatáról és beolvasztották. 1939-ben Kallós eredeti gipsz kismintája alapján készült, a nagykárolyihoz hasonló Kölcsey-szobrot avattak Budapesten. Eredetileg 1,85 méter magas vörös márvány talapzatról tekintett le a járókelőkre. Én, aki közelében lakom, gyermekkoromban még láttam a tömböt. Ezt 1950-ben lebontották, mert elkezdték építeni a metró Batthyány téri állomását. A térre vissza 1974-ben került. Egy alig húsz centiméter magas talapzatra helyezték. Most nem az őt szemlélők szemébe néz a magasból, mint régen, de búsan maga elé mered, a földre. Inkább erősíti a Himnusz pesszimista megítélését, mint azt a Babits Mihály fogalmazta nézetet, mely szerint „…amikor a Himnuszban a magyar történet viszontagságait sorolja föl, a legnagyobb szerencsétlenség, amire gondolni tud, ami a végső fohászt előkészíti és indokolja, nem a tatár, nem a török pusztítása, nem a »vérözön« és a »lángtenger«. Nem, hanem az, hogy a »holtnak véréből« nem virul szabadság, hogy mindez a sok szenvedés és vértanúság nem szerezte meg számunkra az egyetlen, a legnagyobb kincset… Az egész költemény ezen sarkallik. Nemzeti himnuszunk igazában a szabadság himnusza. Káromlás szolgaszívvel énekelni, bűn.”

Naskay Szilárd