Himnusz katonásan

Nemzeti ünnepünk, október 23. közeledik. Réges-régi emlékek rémlenek fel abból az időből, amire ma már igazán csak kevesen emlékezünk. Tizennégy éves kamaszként álltunk, sodródtunk, szorongtunk a kora őszi meleg estében a budapesti Dózsa György út széles betonburkolatán. A Sztálin-szobor sziluettje magasan a Városliget fái fölé tornyosult, s mi a tömegben arra vártunk, hogy ez a gólem a földre bukjon. Nagyon-nagyon sokan voltunk. Minket nem a hivatásos szervezők hajtottak ki a térre, mint a május 1-i felvonulásra. Mi valami újért és igazért, önként és őszintén jöttünk ide. Mivel lehetett ezt a százezreket mozgósító érzést megjeleníteni, felmutatni? Csakis énekkel, dallal. Erre való a zene.

Itt-ott alkalmi szónokok is felléptek egy-egy teherautó platójára, de prózában inkább csak jelszavak harsantak, amiket mint a szél a faleveleket, felkapott a nép torka, hogy végigfutva a téren, elenyésszen. De, ami az egész teret betöltő tömegben újra meg újra felcsendült és kardallá lett, az az énekszó volt: az a néhány dallam, ami képes volt ennek a váratlan felszabadulásnak a megjelenítésére. A Himnusz, a Szózat és a Kossuth-nóta.

Mi teszi alkalmassá ezeket a szövegeket és dallamokat erre a lét fölé emelő hivatásra? Megfejthetetlen rejtély. Ez nem tömegpszichózis, ahogy talán tudományosan csak rálegyintenénk. Itt „A millió szív egy dalon hevül, / Egy lángviharban összecsapzanak”. – Arany János pontosan tudta ezt. Az élettani mechanizmus ugyan még nincs megfejtve, de ez a jelenség akkor is létezik! 

Aztán fölrémlik egy közelebbi emlék is.

Augusztus 20-át családi hagyományként idén is a badacsonyi Szent István-kápolnánál ünnepeltük. Forró nyári délelőtt volt. A bazaltból faragott gyönyörű Kálvária stációit végigelmélkedve másztunk fel a meredek, erdős hegyoldalon Udvardy Erzsébet és Jankovits Tibor monumentális alkotásához. A tágas udvaron a lassan gyülekező hívek a környező fák árnyékában kerestek menedéket, de a kápolna ajtaja előtt már állt az oltárasztal, odakészítve a megáldásra szánt új kenyér és óbor. A napsugárzás ellen emelt sátor alatt az egyházközség törzsgárdája a rózsafüzért imádkozta. Összeszokott csapatként adták egymás szájába a szót, imára kulcsolt kézzel a könyörgések jól ismert láncolatát.

Majd 11-et ütött az óra, és plébánosunk aranytól ragyogó miseruhában köszöntötte az összegyűlt híveket. Kezdetét vette az ünnepi szentmise. Könyörgések, szentbeszéd, az ige és az áldozat liturgiája – így jutottunk el a záró áldásig, amit a kenyér és bor megáldása, a kenyér megszegése követett. Mikor pedig a szenteltvíz cseppjei az új kenyérre hullottak, a kántor ujjai alatt megszólalt a Himnusz.

Itt be kell vallanom, hogy a Himnusz hallatán már kisdiák koromban is mindig valami hátborsóztató áhítatot éreztem. Énekelni sose tudtam – rossz torkom és hallásom megfosztott ettől az örömtől. De a Himnusz nem is ének volt számomra, hanem magasba emelő imádság. A Himnuszt hallva, énekelve mintha repültem volna. És nem számított, hogy énekem mennyire hamis. Még az ötödik ütemben azt a kritikus magasba szökkenést is rendre megpróbáltam (persze sikertelenül).

Az ötvenes évek elején jártunk. Az iskolában évnyitón, évzárón elénekeltük a Himnuszt. A többi alkalommal azonban más dalok jártak akkoriban. „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat...”, „Völgyvidéken és hegygerincen át tör előre a hadsereg...”, „Mint a mókus fenn a fán...” S ha fölcsendült is néha a Himnusz, hozzá kellett szoknunk, hogy néhány átkötő futam után a „törhetetlen szövetség” jegyében, kötelességként azonnal követte a szovjet himnusz: „Szabaddá tett népek örök szövetsége…” (Rádióriporter apám története volt: valamikor a forradalom előtti hónapokban egy ünnepségen a magyar himnusz után a karmester hirtelen leintette a zenekart. Szinte jéggé fagyott a csend, de egy-két hegedűn reflexszerűen mégis megszólaltak annak az átkötésnek az első hangjai.)

Ilyen ünnepeken természetesen iskolai rendben, osztályonként sorokba rendezve álltunk, s ha felcsendült a Himnusz, vigyázzba csattantottuk a bokánkat, kezünk pedig a nadrágvarrásra tapadt. Akár a katonák a bevonuló zászló előtt, vagy a szemléző tábornoknak tisztelegve. Ha Himnusz, akkor Vigyázz! Gondoljunk hát bele, milyen boldogsággal énekeltük októberben a Gólem szobra előtt csak magában a mi himnuszunkat! És nem műsorszámként, hanem önként, ahogy a szívünkből jött, társainkkal összekarolva, mint egy szabadító imát.

Most pedig itt, a Badacsony hegyén, Szent István és a Boldogságos Szűz előtt, a szabad ég alatt, ahonnan dalunk egyenesen oda száll fel az Úr trónusához, államalapítónk után ezer évvel imádkozunk így: „Isten, áldd meg a magyart!” – Gerincemen végigfutott a szent borzongás, és teleszívtam a tüdőmet.

De hirtelen észrevettem, hogy azok a tisztes matrónák, akik a mise előtt a rózsafüzért zsolozsmázták, most leeresztik imára kulcsolt kezüket, és szoknyájukat leszorítva mintegy vigyázzba állnak. Visszavedlettek úttörővé, éppen csak a piros nyakkendő hiányzott róluk.

Nem lepődtem meg, de elszomorodtam. 

Persze tudom, hiszen én is megéltem, hogy iskolás korunkban, amikor imáról szó sem lehetett, ezt így tanultuk. Az ilyen reflexek pedig igencsak hosszan élnek. De fájt, hogy szokásaink ennyire megcsontosodtak, hogy ennyire nem tudjuk, mikor hogyan kell kifejezni érzelmeinket, hitünket, lelkünk belső világát. Éreznünk kellene, hogy másként kell énekelni a Himnuszt egy katonai eskütételen, mint a templomban mintegy a Miatyánk párja-, magyar folytatásaként. 

Fájt, hogy a felszín, a formaságok alatt mintha nem élne, nem eléggé munkálna bennünk a tartalom. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn l,l-3). Igaz, hogy ezek súlyos és nehezen értelmezhető szavak, de éppen azért, mert a mélyben gyökereznek. Hamvas Béla is azt írja: „A szó a lét igazi szövege; az egész történet valódi tartalma és értelme és megfejtése” (Anthologia humana). Hát annyi iskola, tömegkommunikáció, élettapasztalat sem volt elég, hogy ezekkel az asszonyokkal – és mindannyiunkkal – megéreztesse, megértesse, micsoda különbség van a mozgalmi fegyelem, a szögletes katonai formák, valamint a világot megteremtő, mozgató akarat és erő tisztelete között?

Végiggondoljuk-e szavainkat, imádságainkat, köszöntéseinket és átkainkat, vagy csak morzsoljuk, zsolozsmázzuk a szent és profán litániákat? Akár a Miatyánk, akár a Himnusz – mindkettő rövid, tömör összefoglalása életünknek. Átgondoljuk-e ezeket a sűrített igéket? Átéljük-e a megszentelt szavakat? Vagy csak állunk glédában, nadrágvarrásra szorított kézzel?

Imádkozzunk, testvérek!

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!