Hiszed ezt?

Jó pár éve történt, hogy az egyik kaliforniai plébánián elhunyt egy idős asszony. A temetést megelőző napon virrasztást tartottak, amely a megboldogult személy méltatásából és az érte ajánlott rózsafüzér elimádkozásából állt.

     A rózsafüzéren egyik szerzetestársam is részt vett, hogy a rokonokkal és barátokkal együtt imádkozzon az elhunyt lelki üdvéért. Minden a virrasztás itteni szokásainak megfelelően történt, a nép imádságos szeretettel vette körül a koporsóban fekvő megboldogult hölgyet. Aztán hirtelen az imádság egyre csendesebb lett, már csak a hátsó sorokban álló emberek felől lehetett valamit az imából kivenni, a koporsó körül viszont síri csend támadt. Akiknek rálátásuk volt a koporsóra, visszafogott lélegzettel, dermedten bámulták az elhunytat, akinek a keze hirtelen remegni kezdett. Szerzetesnővérem – aki ott állt közvetlenül a halott koporsója mellett – sem akart hinni a szemének. Mindenkit rémület fogott el, amikor látták, hogy már nemcsak a kezek, de a karok, majd az egész felsőtest remeg. A másodpercnyi idő alatt minden jelenlevő páni félelemmel ezt gondolta magában: „Csak fel ne keljen, csak fel ne keljen!”

     Az elhunyt teste egyre erőteljesebben mozgott, remegett, de még mindig fekvő állapotban. A következő pillanatban a templomban levő kristálycsillárok is elkezdtek rezegni csilingelő dallamossággal. A halott test váratlan mozgásából eredő sokk hatásától magához térő társaság maga is egyre inkább érezte a remegést a lába alatt, és látta a tárgyak himbálózását. Lassan mindenki tudatához eljutott, hogy földrengés van, ami nem túl szokatlan Kaliforniában. A fél percnél is kevesebb, általában ijesztő, pánikkeltő, szó szerint megrázó természeti jelenség soha nem okozott ekkora megkönnyebbülést, mint ebben az esetben. A könnyen érthető suttogás hamar körbeszaladt a termen: Hála Istennek, csak egy földrengés! Mindenki félelme szerteoszlott, és megnyugvássá változott tudván, hogy nem történt semmi rendkívüli természetfölötti esemény, a halott nem fog kikelni koporsójából, hogy ebbe az életbe visszatérjen.

     A nővér azóta is felhozza ezt a nem mindennapi, megtörténtekor hátborzongató élményt, amikor a test feltámadásában való hitünkről tanít. Az esemény még humorosságával együtt is elgondolkoztat arról, vajon mi hogyan reagálnánk egy ilyen szituációban? A virrasztáson jelenlevők nagy többsége hívő, gyakorló katolikus volt, és kivétel nélkül mindenki megkönnyebbült, hogy nem a halott támadt új életre, hanem „csak” egy földrengés rázta meg a jelenlevőket.

     Egy ilyen élmény után könnyebb elképzelni, milyen rémületet okozhatott az embereknek, amikor látták, hogy Lázár kisétál a sírjából, a naimi ifjú saját temetése közben tér vissza az életbe, vagy Jairus lánya felkel halottas ágyából. A félelem, a rémület volt az első reakció. A Szentírásban azt is olvashatjuk, hogy az első riadalom után végül is csodálat fogta el azokat, akik hittek, akik ismerték Jézust.

     Mint tudjuk, azok, akiknek Jézus ilyen formán visszaadta az életet, egy későbbi időben újra átmentek a halálon. Ezek az említett csodák Jézus isteni dicsőségéről vallva jelezték, hogy a megtestesült Isten Fia ura emberi természetünknek. Jézus saját emberi természetéről is úgy beszél, hogy azt ugyan lerombolják, de neki hatalma van újra felépíteni: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” (Jn 2,19) Az említett csodákkal Jézus saját feltámadását is hirdette, ami ugyanakkor más rendbe tartozott (vö. KEK 994).

     „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) És úgy szerette Isten a világot, hogy elküldte egyszülött Fiát, hogy a bűnt kivéve mindenben eggyé legyen velünk. Így még a halálon is keresztülment az Isten Fia, aki maga az Élet. Jézus Krisztus, az Isten Fia átformálta, átalakította a halált engedelmességével (vö. KEK 1009).

     A feltámadás nem csak Krisztuson keresztül történik; Krisztus maga a feltámadás. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” (Jn 11,25-26) Ezért van az, hogy saját halálunkra és feltámadásunkra is Krisztus személyének valóságán és a benne való hiten keresztül tudunk csak nézni. Ha Krisztussal együtt meghalunk, vele együtt fel is támadunk keresztségünk által. Hitünk a feltámadt Krisztusban már az örök életünk kezdete (vö. KEK 163).

     Mind, akik hiszünk Jézus Krisztusban, nem mondhatjuk, amit sokan szeretnek mondogatni: „Honnan tudnánk, hogy mi van a halál után, hiszen onnan még soha senki nem tért vissza.” Mi, Krisztus-hívők ismerjük az egyetlen személyt, aki véglegesen visszajött a halálból, legyőzve azt Isten szeretetének természetfeletti, végtelen erejével, és elhozta nekünk az örömhírt az örök életről. A halált az örök élet küszöbévé változtatta azok számára, akik hisznek benne, és örök ítéletté azoknak, akik elutasítják Istent.

     Jézus szeretete mindent átalakít, az ő személyében minden átalakul. Hitünk Jézusban még a kereszt jelentését is megváltoztatta számunkra, amely egykor egyenlő volt a büntetéssel, a szégyennel és a halállal. Ha mi, Krisztusban hívők, ránézünk a keresztre, nem a büntetés, hanem Isten végtelen, feltétel nélküli szeretete; nem a szégyen, hanem a dicsőség és a győzelem; nem a halál, hanem az örök élet jele tűnik fel számunkra. A törvény megszegésének, az engedetlenségnek következményét, „halál fáját”, ami a kereszt volt, Jézus Krisztus engedelmessége az élet fájává változtatta azok számára, akik hisznek benne.

     Azzal, hogy a keresztség kegyelmén keresztül aktívan részt veszünk a feltámadt Krisztus életében, a mi életünk is megváltozik. Ismerjük fel és adjunk hálát a feltámadt Krisztusban való hitünkön keresztül mindazokért a kisebb-nagyobb csodákért, hétköznapinak tűnő feltámadásokért, amikor az élet legyőzi a halált döntéseinkben, párbeszédeinkben; amikor a gyermeki engedelmességünk az Atya iránt győzedelmeskedik saját akaratunk felett; amikor jelenlétünkkel építünk, és nem rombolunk; és amikor gyűjtünk, és nem szétszórunk. Mert még a legkisebb gondolatokban, szavakban, cselekedetekben, kapcsolatokban is jelen lehet és jelen akar lenni a feltámadt Krisztus.

     Éljük és a húsvéti időben ünnepeljük ezt a biztos reményt, ezt az örömhírt, amit Isten megígért számunkra. Jézus Krisztus halála és feltámadása hitünk alapja és legmélyebb titka. Ahogy Szent Pál írja „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14) Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt. Hiszed-e?

Farkas Zsófia nővér, SDSH