Hitben járás

„Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy Őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.

Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéretet kapta, akinek megmondatott: »Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.« Azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsid 11,13-19)

Kedves keresztény Olvasó!

Ez a nehezen érthető újszövetségi szakasz a választott nép születésének korába visz bennünket. Abba az időbe, amikor még nem voltak mai értelemben vett nemzetek, csak népcsoportok, törzsek, nagycsaládok, kisebb városállamok. Azon a területen, ahol Ábrahám élt, elsősorban pásztornépek kóboroltak, és csak kisebb, fallal körülvett állandó településeket ismertek. Ezek vezetőit királyoknak mondja a Biblia. A nomád állattartó nagycsaládok időről időre felkerekedtek és odébbálltak, hogy egy idő után újra felüssék sátraikat, aztán később ismét szedjék a sátorfájukat és továbbmenjenek. A fallal körülvett városok (pl. Jerikó) lakosai ebben a helyzetben biztonságot találtak a mindig kiújuló területi viták okozta csetepatékban, az állandó lakhely pedig fejlettebb, kényelmesebb életet tett lehetővé. Kinéztek a falon, és azt mondták: már megint megjöttek a jövevények, figyelni kell ezekre az idegenekre… A vándorló, mindig költözködő, sátorozó népek és a letelepedett, biztonságot jelentő fallal körülvett, állandó lakhelyet nyújtó városok lakói kétféle életmódot követtek. Ez a jól érthető különbség lehetőséget ad arra, hogy az emberi élet lelki-hitbeli értelmezéséhez példaként szolgáljon.

Olyan az emberi élet (vagy életút), amilyen a nomád élete. „Nincsen itt maradandó városunk” (Zsid 13,14), e testben csak „sátorozunk”, és hamar eljön az idő, amikor „szedni kell a sátorfánkat” és kimegyünk ebből a világból (a halál exitus, azaz kimenetel). Az élet vándorlás, még ha egyhelyben élünk is. Végigjárjuk az emberi élet szakaszait: csecsemőből gyermek, ifjúból meglett ember lesz, aztán jön a hanyatló öregkor és az elmúlás. Egyszer összeomlik ez a földi sátorunk, és vége az ideiglenes földi létnek. Nem lehet itt állandóra berendezkedni, biztonságos világot felépíteni, fallal körülvenni magunkat: minden változik, bizonytalan és elmúló. Az emberré lett Isten János evangéliuma szerint (1,14) „közöttünk lakott” – a görög kifejezés szerint sátorozott. A „városi biztonság és állandóság” csak a földi vándorlás után következik, amikor „hazaér” az ember. „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk” (2 Kor 5,1). Ezt az egész földi vándorlást és mindazt a kiszolgáltatottságot, amit a „sátorozás” jelent, Isten gondviselése kíséri, a vándorúton vezet, óv és ígérete szerint célba juttat: várost készít nekünk. Így válik a földi élet céltudatos vándorlássá, mondhatjuk zarándoklattá, ami mégiscsak különbözik a nomádok kóborlásától, legelőt váltogató „csavargásától”. Ez a kép magyarázza az alapige első részét.

Az alapige másik, számunkra fontos mondanivalója a hitben járást segíti. Segítségével tisztán látni, hogy mit jelent a bibliai hit. Ezek az emberek, a nomád, sátorozó életet élő zsidó ősatyák, hitben haltak meg, pedig nem teljesedtek be rajtuk az ígéretek. Nem tört össze a hitük, nem voltak csalódottak, nem érezték becsapottnak magukat: tudták, hogy 

az ígéretek túlmutatnak a földi életen. 

Ez a mi hitünk is! Nem azt várjuk a hitben járástól, a templomlátogatástól, imádkozástól, adakozástól és az Istennek engedelmes élettől, hogy „földi sátorozásunk” ideje baj és szükség nélkül teljen el. Kérünk védelmet és vezetést vándorlásunkban, örülünk minden hittapasztalatot jelentő segítő „isteni beavatkozásnak”, de ezek elmaradása esetén sem kételkedünk a mennyei cél ígéretében: a mi szemünk előtt is az Istentől készített „város” lebeg, a mennyei lakhely. Isten ígérete, hogy életünket célba juttatja és a teljességre vezeti, 

akkor is érvényes, ha megterhelő és fáradságos az életutunk. 

Ezt sose feledjük, hogy ne kísértsen meg a gondolat: hitünk esetleg csak hiábavaló önámítás. Eszébe sem jutott ez Ábrahámnak, akinek az életében nem teljesedtek be a neki adott ígéretek. Így válik az ő hite számunkra is példássá és követendővé.

Ábrahám a látható és láthatatlan világ Teremtőjébe vetett hite a Vele való személyes kapcsolatot jelentette. Olyan mély bizalmat érzett Isten iránt, hogy még egy, a mi számunkra esztelennek tűnő cselekedetet is megtett volna: feláldozta volna Izsákot, a fiát. Nem kellett megtennie. Feltétlenül bízott Isten életadó erejében, ígéretének visszavonhatatlanságában. Feltétlenül bízott abban, hogy Isten a látható világ törvényei fölött áll, képes életre kelteni, megújítani és feltámasztani. Így vált Izsák Ábrahám hite által a feltámadás példájává – így mondja a levél írója.

Kedves keresztény Testvérem! Hitünk esztelen hit. Ésszel nem felfogható, nem magyarázható. Ábrahám hite. A világ komolytalannak tartja, és nem ismeri azt a „bolond bizalmat”, amit a Biblia hitnek nevez. Valószínűnek tartom, hogy az egyházban és a gyülekezetekben is sokan más hittel élnek, és ezt a hitet maguk is bolondságnak tartják. Pedig 

egyedül ez az Isten kegyelmébe vetett „bolond bizalom” különböztet meg bennünket a világtól. 

Az emberek között egyesek céltalanul végigkóborolják az életet, mások letelepszenek, építkeznek és „belekapaszkodnak az anyagba”, a mi életünk pedig, ha bibliai hittel élünk, célirányos vándorúttá válik: zarándokok vagyunk a Földön. Ámen

Imádkozzunk!

Úr Jézus, aki „sátoroztál” a földi életben, közöttünk laktál, óvj meg minket attól, hogy berendezkedjünk ebben az életben! Segíts minket, hogy életünk haladás legyen a cél felé, ne terheljük le magunkat felesleges tárgyakkal, vagyonnal, félelmekkel, biztonságkereséssel! Add, hogy amikor szedni kell a sátorfát, könnyű szívvel és békével induljunk az örök hajlékba! Tápláld bennünk Ábrahám „bolond” hitét, hogy zarándokok lehessünk ebben az életben! Ámen