Hivatás és szakma

„Kérlek, ne szólíts apukának” – mondta a fiatal verbita atya egy régi, nyári táborban annak az állami gondozott kisgyereknek, akivel sokat beszélgetett. Sose felejtem el ezt a jelenetet, mivel a kisgyerek zokogásban tört ki. A körülállók közül sokan talán meg is botránkoztak. De az atya így folytatta: „Én nem vagyok az apukád és nem mondanék igazat, ha ezt állítanám. Viszont szívesen beszélgetek veled és örömmel hallgatlak. Az apuka szó valami mást jelent. Majd megtudod, ha nagy leszel. Kívánom, hogy jó édesapa legyél.”

Nagy kockázat

Titokzatos hivatás a lelkipásztoré, különösen a katolikus papé. Nem tudom, kinek mi jut eszébe, amikor atyának szólítjuk a katolikus papot. Egészen más ez, mint a „lelkész úr”, amit protestáns lelkipásztorokhoz fordulva használunk. Családiasságra utal a megszólítás, de a pap nem vérrokon – se közeli, se távoli. Ezért tette helyesen az előbb említett pap, hogy nem engedte az „atya” szót „apává” változtatni. Ez a pap tudta és előre látta, hogy problémái lehetnének belőle. Nem akart értelmetlen kockázatot vállani, ami esetleg hivatása elvesztéséhez vezethetett volna.

Papi visszaélések hallatán sokszor elgondolkodunk, hogy miért éppen az szegi meg az erkölcsi parancsolatokat, aki azokat fennhangon hirdeti. Észre kell azonban venni azt a nagy kockázatot, amit a pap hivatása gyakorlásakor vállal, hiszen egészen közelről látja mások személyiségét, titkait. Ezért hivatástudata mellett szakmai tudásra is szüksége van, hogy csak értelmes kockázatot vállaljon – de azt tudja vállani. Csak így tudja Isten kegyelmét hatékonyan közvetíteni. Papnak lenni ugyanis nemcsak szerep, hanem szakma is. El kell sajátítani azokat a gyakorlati készségeket, amelyekkel elkerülheti az útvesztőket.

Manapság nehezebb megmaradni a jó úton, mint régen, amikor megvoltak azok a szabályozó eszközök, amelyek a papot állandóan hivatására emlékeztették. Volt reverenda, ott volt a közösség tekintete, amely tudta, hogy ki a pap. Ez mára elszürkült. Minél jobban beilleszkedik a papság a világba (ami gyakran elvárásként fogalmazódik meg velük szemben), annál kevésbé tudja Istent és a lelkek üdvét képviselni, amire hivatása szól. Elhivatottsága mellett a lelkipásztorkodás szabályainak ismeretére, illetve a keresztény közösség segítségére is szüksége van.

Az ártatlanság ára

A túlzott kockázat néha bukáshoz vezethet. A pap már nem tudja gyakorlni szent hivatását és bűnt, néha súlyos bűnt követ el – annak ellenkezőjét, amire felszentelték. Manapság sok bűn kerül napvilágra, amit papok követtek el. Ugyanakkor az, aki nem követte el azt a bűnt, amivel vádolják, a papi hivatás sajátosan személyes jellege miatt sokszor nem tud védekezni. Barry Scheck és Peter Neufeld ügyvédek írják – nemcsak papokról – Valódi ártatlanság című könyvükben: „A bizonyítékok arra utalnak, hogy ártatlan emberek ezrei vannak börtönben.” (1). Szerintük sok szexuális visszaélési eset nem tartalmaz DNS-bizonyítékot, sőt más olyan meggyőző bizonyítékot sem, amely alapján egy személyt cáfolhatatlanul elítélhetnének vagy felmenthetnének. Emellett sok megvádolt katolikus pap esetében tény, hogy a vádlók több százezer dollárt kapnak állításaik előterjesztéséért. Sokszor munkáltatójuk, az Egyház is fél megvédeni őket, hiszen más sajnálatos esetekben a vádak beigazolódtak.

Négy évet ült ártatlanul

Van, aki ártatlan. Hadd említsek egy olyan esetet, ami nálunk, a Fülöp-szigeteki verbita misszióban történt, és mind a mai napig nyugtalanít bennünket. Macario Apuya verbita atya négy évet ült börtönben nemi erőszak és gyermekbántalmazás vádjával. Alapos vizsgálat után azonban Abednego Adre bíró megállapította, hogy a „gyenge és ingatag bizonyítékok” alapján „súlyos igazságtalanság” volt a pap elítélése, ezért felmentette.

Egy tizenöt éves lány vádolta meg Apuya atyát azzal, hogy megerőszakolta 1997 októberi nyaralásuk alatt, amit a pap fiatalokkal és édesanyjával töltött Viganban, a Fülöp-szigetek északi részén. Való igaz, az atya többször táboroztatott olyan tinédzsereket, akikről a családjuk nem tudott gondoskodni. 1999 áprilisában az atyát vád alá helyezték és elítélték. Négy évvel később Adre bíró hatvankét oldalas határozatában hihetetlennek tartotta, hogy ugyan a lány naplót vezetett, de mégsem tudta beazonosítani, hogy pontosan mikor erőszakolta volna meg a pap. „Ezt soha nem felejthette volna el, ha valóban megtörtént volna” – áll a bírósági határozatban. „A vád tanúinak vallomásai alapvetően hallomásból származnak” – tette hozzá a bíró. Szerinte a bemutatott orvosi lelet „kétértelmű és spekulatív”, mivel több mint egy év telt el a vizsgálat és az állítólagos nemi erőszak időpontja között. Felhívta a figyelmet a lány „szembetűnő következetlenségeire és valószínűtlen állításaira”. Eszerint Apuya atya nyolcvanas éveiben járó anyja az ajtóban állt és „némán szemlélte” az állítólagos nemi erőszakot. „Még pogány anyák sem néznének szótlanul egy ilyen erkölcstelen cselekedetet, nem pedig egy ilyen hagyományos módon katolikus édesanya, aki elérte azt a dédelgetett álmát, hogy fiából pap legyen” – vélte a bíró.

Apuya atya megölelte ügyvédjét és felettesét, és azt mondta az újságíróknak, hogy megbocsátott vádlójának, akit „nem hibáztat teljesen”, mert „néhány ember kihasználta”. „Pap vagyok, és ha Isten meg tud bocsátani, én miért ne tudnék?” – mondta. (2)

Elhomályosult a papi hivatás

A fenti bírósági döntés olyan időben született, amikor sok papot fogtak perbe kiskorúak és nők molesztálása vádjával. Nem lehet említetlenül hagyni, hogy manapság itt, a Fülöp-szigeteken is időnként bebizonyosodik, hogy egyes papok valóban visszaéltek tekintélyükkel és azzal a bizalommal, amelyet évszázadokon keresztül építettek fel hiteles elődeik. Az ártatlan papok esete nem halványíthatja el a megtörtént esetek elítélését. Kivizsgálásuk elengedhetetlen, még ha a pap felfüggesztése vagy eltiltása a mai paphiányos időkben azt is jelentheti, hogy egy-egy plébánia már nem kaphat saját lelkipásztort. A bűnös papokat mindenképp nélkülöznünk kell – akkor is, ha maga a papi szolgálat, a szentségek kiszolgáltatása nem nélkülözhető, ezért a keresztény közösségeknek segíteniük kell a papokat, hogy elmélyedjenek a hivatásukban. „A mai korszellem mintha különösen és fokozottan is elfakítóan és elszíntelenítően hatna a papi hivatásokra. (...) A modern életben sok a szövevény és az ezzel járó kísértés. Mindez alkalmas elhomályosítani a papi külön kötelezettséget, az életszentséget.” Ezeket a szavakat több mint nyolcvan évvel ezelőtt írta le Drahos János, esztergomi általános érseki helynök, aki így folytatja gondolatait: „Nagy a kísértés minden gátlás nélkül beilleszkedni akarni a világba, amiből azután következik a szent hivatás külön nagy kötelezettségének elhomályosulása, elszíntelenedése. Minél nagyobb a veszedelem, annál fokozottabbnak kell lennie az óvakodásnak, a védekezésnek. Ez pedig a papi szent hivatásnak és követelményeinek állandó szem előtt tartása és a hozzá való becsületes alkalmazkodás. A Szent Pál-i »szítsd fel magadban az Isten kegyelmét« (2Tim 1,6). A papi hivatásnak állandó, naponkinti tudatosítása magunkban, a papi lelki életre való állandó és következetesen ellenőrzött törekvés az, mely megtart és megment. Becsüljük és szeressük papi hivatásunkat úgy is, hogy nagy lélekkel viseljük és betartjuk azokat a korlátokat, amelyeket ez a hivatás nekünk fellépésben, társalgásban, szórakozásban, általában minden vonatkozásban diktál, akár van rá pozitív rendelkezés, akár nincsen. Ne azt keressük, hogy meddig lehet és szabad még elmennem súlyos veszedelem nélkül, hanem mit lehet még megtennem, hogy már puszta papi viselkedésemmel is a hitnek, a vallásos életnek hirdetője, terjesztője, ajánlója és védelmezője legyek. Ha e téren engedményeknek keresője és kiérvelője vagyok, hivatásom veszedelmes színtelenedését szolgálom. Becsüljük, szeressük és a legnagyobb lelkiismeretességgel végezzük szent hivatásunk és küldetésünk összes teendőit.” (3)
Ma is érvényes szavak!

(1) Actual Innocence, New American Library, 2003, xviii
(2) https://www.ucanews.com/story-archive/?post_name=/2002/12/20/priest-acquitted-of-rape-and-child-abuse-released-from-jail&post_id=21738
(3) http://ppek.hu/korda-pdf/Papi_Lelkiseg_10_1943_44_2_facsimile.pdf