Hol vagy?

Nem egyszer tűnődtem a kérdésen, és biztos, hogy nem voltam egyedül vele, vajon mi lett volna az emberiség sorsa, ha a bűnbeesés után az első emberpár bocsánatot kér Istentől, ahelyett hogy elrejtőzik.

Az első emberpár Isten tilalma ellenére evett a jó és a rossz tudásának fájáról – inkább hittek a Sátánnak, mint Istennek. Bár mindenük megvolt, ami szükséges, mégis a többért nyúltak, olyanok akartak lenni, mint az Isten. Nem akartak teremtményi mivoltukban maradni, hanem át akarták lépni azt a határt, ami a Teremtőt és teremtményeit elválasztja.

Isten nem fukarkodott, amikor megteremtette az embert: a többi élőlénytől eltérően saját képmására teremtette, jónak alkotta, és mindent érte hozott létre, tökéletes összhangban az egész teremtéssel. Mindemellett még saját isteni életével, megszentelő kegyelmével is megáldotta. De a mindentudás nem volt az emberiség ajándéka. Egyik oka talán az volt, hogy abba a „mindenbe” az is beletartozott, amit a bukott angyal és az őt követő Istentől véglegesen elforduló „ex-angyalok”, démonok okoztak. Isten meg akarta óvni az embert a rossztól, az Isten nélküliség állapotától, amelynek a vége az örök halál.

Vajon mire gondolt az ember, amikor leszakította a tiltott gyümölcsöt, és abba beleharapva vajon milyen csodás élményre várt? Hogyan képzelte el a mindentudást? A mindentudás vonzósága talán a mi képzeletünket is megmozgatta néha. Amikor az ember kétkedőn kezdett gondolkodni a teremtő Istenéről, akkor a bizalom, az eredeti harmónia is megváltozott Isten és ember között, ember és természet között, ember és ember között. A Sátán egy kételkedő kérdéssel kezdett kételyt kelteni az ember szívében: „Valóban mondta Isten, hogy nem ehettek a kert valamennyi fájáról?” (Ter 3,1). A kétkedést az engedetlenség követte, amellyel az ember elszakította magát Istentől, az isteni élettől. Az ember kinyújtotta a kezét, és elvette, ami nem volt az övé. Bár nem lett mindentudó, de megkapta, amit kért: elkezdte megismerni, megtapasztalni a rosszat a jó mellett.

Ahogy a bűnnel a rossz tudása és megtapasztalása belépett az ember életébe, úgy a megszentelő kegyelemtől, az isteni élet forrásától is megfosztotta magát az ember. Isten nem alkotta a rosszat, nem teremtette a halált, a fájdalmat. Irgalma a bűnbeesés pillanatában is nagyobb volt, mintsem hagyta volna az embert azonnal és végérvényesen összeroskadni a bűn és a halál súlya alatt. Az első kérdéssel, amit Isten feltesz a Bibliában, keresi az embert: „Hol vagy?” (Ter 3,9). Az ember a bűnbeesés után, amikor hallja, hogy Isten közeledik felé, elrejtőzik előle. Miért? Szégyelli magát, nem akar Isten előtt mutatkozni, mert tudja, hogy rosszat tett, mert tudja, hogy Isten akarata ellen cselekedett. Szégyene elidegenedéshez, félelemhez vezetett, de legalább egy aktív lelkiismeretről tanúskodott. Isten kérdésére – Hol vagy? – Ádám válaszolhatta volna: „Uram, vétkeztünk, nem bíztunk a szavadban és ettünk a tiltott fa gyümölcséből, elvettük, ami nem volt a miénk, kérlek, bocsáss meg!” De Ádám nem ezt tette. Az emberpár gyerekesen, éretlenül az ujjal mutogatással, a felelősség elhárításával próbálja jobbítani helyzetét.

Isten szerető pedagógiájával az eredeti bűnt szerencsés vétekké alakította. Szent Páltól halljuk: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem.” (Róm 5,20)[1]. A kegyelem-túláradásnak a tetőfoka maga Jézus Krisztus, az emberré lett Fiúisten. Őbenne egyesült újra Isten és ember. Ő volt az, aki ugyan háromszor is összeroskadt a kereszt és a mi bűneink súlya alatt, bűntelenül önként vállalta értünk a rossznak megtapasztalását, hogy ezzel az áldozattal, és velünk mindenben, még a halálban is eggyé válva, legyőzze a halált és visszaadja nekünk azt a kegyelmet, ami által újra egyesülhetünk Istennel. A halál rabságából csak Jézus Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása tudott minket megmenteni, és egyedül ő, a tökéletesen engedelmes Fiú – mindent az Atya kezébe helyezve – engesztelte ki az Istent és az embert, hogy visszatérhessünk az Atya házába, és ott örökké éljünk.

Mi lett volna az ember sorsa, ha az első emberpár bocsánatot kér az ő végtelenül szerető Atyjától? Biztosan nem fogjuk tudni ezen a világon, de azt magától Jézustól tudjuk, hogy mit tesz az Atya, amikor hozzá a bűnös életből, megtört szívvel és őrá vágyakozva visszatérünk.

A tékozló fiú – egyes fordításokban az elveszett fiú – története a kiengesztelődés története. Nem nehéz párhuzamot találni a bűnbeesés története és Jézus példabeszéde között. Mindkét történetben az apa és a fiú a főszereplő, és a közöttük levő kapcsolat. A tékozló fiú kikéri örökségét, elkéri azt, ami még nem az övé. Normális esetben örökséget akkor kap a gyermek, amikor a szülő már halott, tehát az örökség, ami ugyan rá várt, még jogosan nem illette meg a követelőző ifjút. A tékozló fiú atyja nem akadályozta meg azt, hogy fia elmenjen és elherdálja a vagyonát, és hogy méltatlan, önpusztító életet éljen. A szeretet nem működik szabadság nélkül, így az atya a saját akarata forszírozása és kényszerítése helyett hagyja, hogy az történjen, amit fia akar. Isten sem tartotta vissza az embert az első bűn elkövetésétől, mert teljes szabadságot adott neki.

Az atya egyik történetben sem adja fel az újraegyesülés reményét, hanem keresi és várja gyermekét: „Hol vagy?” a Teremtés könyvében, és „az apja már messziről meglátta” a példabeszédben, ahol az apa csak úgy láthatta meg messziről fiát, hogy mindennap kiment a háza elé, várva annak önként való visszatérését az elveszettségből, az elidegenedésből és a lelki halálból. Mit tett a jóságos atya, amikor már messziről meglátta fiát? Megesett a fiún a szíve, „eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta”. A legjobb ruhát kérte számára, a gyűrű feladásával visszaadta, helyreállította hatalmát a béresek felett, és szandált adott a lábára, amely lelki szabadságát jelképezi.

A mi személyes életünk, kapcsolatunk Istennel is benne rejlik ebben a két történetben. Számtalanszor vétkezünk, számtalanszor magunkat választjuk, és elszakadunk Istentől. Amikor ez történik, Isten keres minket, és azt kérdezi tőlünk, Hol vagy? Vár ránk, és messziről meglátva minket elénk siet, nyakunkba borul és megcsókol. A szentgyónásban a gyógyulás, a megbocsátás és a kiengesztelődés kegyelmével Isten új ruhát ölt ránk, amely jobban védelmez minket. Felhúzza az istengyermeki méltóság gyűrűjét az ujjunkra, és helyreállítja a csakis és kizárólag őbenne megélhető teljes szabadságunkat. Térjünk vissza hozzá minél előbb, hogy ne kelljen sokat kérdezgetnie: Hol vagy?

Farkas Zsófia nővér, SDSH