Hosszú út hazáig

Eliznél voltam San Remóban. Elizt már régebben ismerem, San Remo egyik szűk, a tengerhez közeli utcácskájában lakott. Ha kihajoltunk a konyhaablakon, szikrázott a Földközi-tenger kékje. Hogy miért voltam ott? Egyrészt onnan kellett felszállnom, a hazafelé induló vonatra, a másik része most nem aktuális. Más téma.

Eliznek nagyon nagy lakása volt. Több, hatalmas szobából állt, az olasz ízlésnek megfelelően, kényelmes, hatalmas ágy, sublót, szekrény, még lavór is volt benne, kancsóval. A falakon az aktuális szentatya képe, és régebbi ősök néztek le az ott lévőre.
Késő volt, lefeküdni készültem.

Másnap délután indult a vonatom. Elbúcsúztam Eliztől, és sporttáskámmal lementem az állomásra. Közel volt, majdnem a tengerparton. A Strasbourgból jövő vonat beérkezett. Február volt, alig voltak utasok rajta. Néztem, néztem, és csak nem tudtam elhatározni magam a felszállásra. A vonat jelzett, már indult is. Nem szálltam fel, néztem a tovagördülő szerelvény után.

Még ma sem tudom, miért nem szálltam fel. Mindegy, vissza Elizhez.

Eliz meglepődött, leültetett. De rosszul éreztem magam, igaz, két hete operáltak. Eliz nagyon rendes volt, orvost hívott. Ki is fizette. Az orvos megnyugtatott, mehetek másnap vonatozni.

Másnap délben megebédeltünk, az olaszok szegényes, de finom ebédjét ettük. Előételnek paradicsom, olíva olajjal leöntve, utána főtt rizs parmezán sajttal. És az utolérhetetlenül finom kávé.

Ballagtam le a vonathoz, most már akármi is lesz, mennem kell.

Időben, mint mindig, a vonat megérkezett (többször utaztam ezzel a járattal, mindig pontos volt), felszálltam. Egyedül voltam a kupéban. A következő állomáson egy idősebb, nagyon elegánsan öltözött úr szállt fel. Végigment a folyóson, aztán visszajött, újra visszament, végül nálam kötött ki. A vonat elindult. Csendben voltunk, de útitársam már kezdett volna beszélgetni. Semmi kedvet nem éreztem hozzá, de már későre járt az idő, könyv nem volt nálam, fáradt, álmos voltam, de ki mer ilyenkor aludni?
Hát valahogy beszélgettünk. Kérdezte, hová megyek, és ehhez hasonlókat. Aztán bemutatkozott, nem emlékszem a nevére, és hívott, hogy a legközelebbi állomáson, ahol le fog szállni, menjek vele. Ő filmrendező a Cinecittában, be fog oda vinni. Egy ilyen fiatal lány ne utazgasson, alapozza meg a szerencséjét, ővele ez nem probléma, nyugodt lehetek. Dehogy voltam nyugodt! Már alig vártam, hogy beérjünk az állomásra.
Végre leszállt. Míg a vonat el nem indult, várt, hátha meggondolom magam. Még ma is emlékszem, ahogy az állomáson várt.

A vonat elindult, végre egyedül.

Vajon mi történt volna, hogy alakult volna a sorsom, ha leszállok?

Elhagyva Velencét már igen hideg kezdett lenni. A vonat hófödte hegyek közt zakatolt. Másnap Bécsbe érve rohanás át a másik pályaudvarra, hogy még elérjem a pesti vonatot. Végre, már rajta ülök és néhány óra múlva otthon leszek. Legalábbis azt hittem.

Hegyeshalom, vámvizsgálat. Útleveleket is kérjük. 

Adom.

– Itt baj van, nincs vízuma.

– Nem kell vízum, hiszen itt van az érvényes magyar útlevelem is, tehát azzal hazajöhetek.

– Nem kérem, a másik útlevélbe vízum kell (vagyis a magyar, akkori konzuli útlevelemmel vízummal jöhettem volna csak haza...), különben nem jöhet be az ország területére.

– Akkor kérem a vízumot.

– Azt már nem, vonaton nem adunk ki vízumot. Le tetszik szállni.

– Nem szállok le.

– Olyan pedig nincs.

Két gépfegyveres kiskatona közt szállítottak le. Egy tiszt várt. Körbefogtak, és kísértek a Bécs felé tartó vonathoz.

A pesti vonaton még javában folyt az ellenőrzés, de az ablakból mindenki rám figyelt. Vajon mi lehet a bűne ennek a fiatal, vékony lánynak, akinek a kezében csak egy sporttáska van, hogy gépfegyveres katonák, tiszt kíséretében viszik vissza az ellenkező irányba?

A tiszt nagyon kedves volt. Nagyon halkan, hozzám hajolva mondta: most kénytelen vagyok felültetni a Bécs felé induló vonatra, de maradjon az ajtónál. Az első ausztriai állomásnál nem fog megállni a vonat, de lassítani fog. Nyissa ki az ajtót, és ugorjon le. Én már értesíteni fogom az állomást (ezt nem hittem el), hogy le fog ugrani, és hogy próbáljanak egy autót szerezni, ami el fogja vinni Hegyeshalomra a határhoz, ahol az autók mennek át. Ott azonnal kiadják a vízumot.

Hát erre nem számítottam.

Leugrani vonatról, amikor még a páternoszterből is csak akkor léptem ki, amikor egy szintben volt a folyosóval. Nem is tudok ugrani.

Ha nem sikerül, vagy ha nem merek, visszakerülök Bécsbe, hotel, konzulátus, több nap, és nálam alig volt pénz.

Muszáj volt felszállnom a vonatra. A gépfegyveresek addig álltak az ajtónál, míg el nem indult a vonat.

Ki lettem toloncolva a saját hazámból! Érvényes magyar útlevéllel. Ez sem kis dolog!

Azért is hazamegyek – gondoltam.

A szívem a torkomban dobogott. A vonat kezdett lassítani. Lesz, ami lesz. És leugrottam.

Az állomásfőnök már várt. Mutatta, hogy jön majd egy autó, maradjak nyugton.

Két középkorú osztrák férfi jött, autóval. Már kezdett szürkülni, nagyon fáztam. Beültem az autóba.

Sehol semmi, csak a nagy szürkeség, hideg és fehér hófoltok mindenhol.

Az autó egyszer csak megállt, ki kellett szállnom.

Mutatták, hogy menjek csak előre, arra van Ungarn. Tehát a senki földjén állunk, tovább nem mertek menni, állapítottam meg.

Nagyon, nagyon messze, fény pislákolt. Próbáltam felfogni, merre is kell mennem, de az osztrákok nagyon idegesek voltak, szerintem félhettek, kérték a pénzt.

Sokat kértek, nem volt nálam annyi. Vitatkoztunk.

A végén izgatottan elvették, amit odaadtam, és úgy otthagytak, mintha sose láttak volna.

Már nagyon hideg volt, sötét, átfagytam, éhes és szomjas voltam. Elindultam a fény irányába lassan. Szerencsére nem volt nehéz a csomagom.

Egyszer csak erélyes kiáltást hallok:

– Állj, vagy lövök!

Megálltam.

Felnéztem, két torony volt előttem. Egyikben is, másikban is egy-egy katona volt.

– Nézd már, valaki jön – szólt át egyik a másiknak. 

– Még ilyet! – csodálkozott rá a társa.

Most én szólaltam meg: haza akarok jönni, engedjetek be, magyar vagyok.

– Várjál – hangzott a válasz. Hallottam, hogy valakivel beszélnek, lehallatszott a mondat is: „Valaki be akar jönni, mit csináljunk?”

– Engedjék be – hallatszott a válasz.

Mehettem.

Még egy kis utat meg kellett tennem, de már nyugodtabb voltam. Biztonságban éreztem magam.

A hegyeshalmi átkelőn egy egész delegáció fogadott. Mindenki kijött elém.

Mikor megtudták, miről van szó, nagyon kedvesek, készségesek voltak. Megkaptam azonnal a vízumot. Amikor ez megvolt, megkérdeztem, hol van a busz, amivel Budapestre mehetek.

– Ilyen nincs. 

– Vonat? 

– Az nem itt van. 

– Mivel lehet feljutni? 

– Innen csak autóval – felelték. De nyugodjak meg, erről ők gondoskodnak.

Vártam. Már késő este volt, mikor szólítottak. Egy német rendszámú Mercedesbe ültettek be. Felírták a tulajdonos nevét, útlevelét, rendszámát, és megkérték, hogy azon a címen, amit megadtam, tegyen le.
A tulajdonos egy Németországban dolgozó, nagyváradi fiatalember volt. Elfelezte a szendvicsét velem, látta, hogy mi a helyzet.

Éjfél körül értünk Pestre. Letett a ház előtt.

A lakáskulcs nálam volt.

Bementem. Édesanyám nyugodt volt, hiszen ilyen tájban szokott édesapám hazaérni, azt hitte ő jött meg. A meglepetés nagy volt. Kis idő múlva édesapám is megérkezett.

Nagy nehézségek árán sikerült hazaérnem néhány jóindulatú honfitárs közreműködésével, ami akkoriban ritkaságnak számított.

1970 februárja volt ekkor.

Az a ház már nincs meg, az utca is megváltozott, a szüleim sem élnek.

A lakáskulcsom megvan még most is.

A Hazát jelenti!